Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 3-4. szám - Dulles, Avery S. J.: A hitaktus kognitív dimenziója
A hitaktus kognitív dimenziója AVERY DULLES, S.J. hasontermészetűséget (connaturalitas) olt belénk Istennel és az ő Igéjével kapcsolatosan.10 E kognitív hasontermészetűség révén elsajátított tudás teológiai leírásai, ahogyan arra a skolasztika a „belénk öntött erények” alapján példát adott, meghaladják a filozófia illetékességi területét.11 Isten kegyelme azonban nemcsak a vallásos keresés folyamatának végén játszik szerepet. A katolikus tanítás szerint, amelyet ezen a ponton más tradíciók keresztényei is osztanak, a kinyilatkoztatásra irányuló keresésünket már a kezdet kezdetén Isten bábáskodása kísén. Ez arra sarkall bennünket, hogy keressük őt, és vágyakozzunk megváltó jelenlétének megnyilatkozásai után. Isten, aki az erre irányuló vágyat szívünkbe oltja, azután e vágy beteljesítéséig kíván elvezetni bennünket. Az Újszövetség újra és újra megerősíti, hogy a hívők a hitüket Isten — szíveket átalakító — cselekedeteinek köszönhetik. Amikor Péter megvallja, hogy Jézus a Messiás és az Isten Fia, Jézus így felel: „Nem hús és vér jelentette ezt ki neked, hanem az én meny- nyei Atyám.” (Mt 16,17) Másutt azt mondjajézus a kafarnaumiaknak: „Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza őt” (Jn 6,44). Az istenfélő bíborárus asszonyról, Lydiáról a következőket olvassuk az Apostolok Cselekedeteiben: „az Úr megnyitotta a szívét, hogy hallgasson mindarra, amit Pál mondott.” (ApCsel 16,14). Az 529-es Orange-i Zsinat óta az Egyház zsinatai újra és újra azt tanítják, hogy már a hitre jutás folyamatának legeleje, a hit kezdete, az initium fidei is a Szentlélek bennünk való munkálkodásának köszönhető. (DS 375; vö. I. Vatikáni Zsinat, DS 3010; és II. Vatikáni Zsinat, DV 5) Ezen szentírási utalások alapján súlyos hiba lenne a megtérés olyan teológiai elméleteivel kísérletezni, amelyek figyelmen kívül hagyják a kegyelem megvilágosító szerepét.12 A kegyelem nem pótolja az emberi erőfeszítést mintegy kiiktatva annak a szerepét. Éppen ellenkezőleg: a kegyelem kibontakoztatja az egyén képességeit, tökéletesítve azokat. A kegyelem a befogadóban felébreszt egyfajta egzisztenciális vonzódást Isten dolgai felé, amely élesíti a hívőben az Isten jelenléte és tevékenysége iránti érzékenységet, ami például a történelemben adott jelek felismerésében konkretizálódik. Ezzel kapcsolatban Newman az egyik szentbeszédében érdekes megállapítást tesz. Ahogy a „zsenialitás” a nagy államférfiakat vagy hadvezéreket bölccsé teszi a döntéseikben, úgy az isteni kegyelem — a mégoly tanulatlan istenkereső embert is — képessé tesz arra, hogy viszonylagos biztonsággal megítélje, vajon elégséges bizonyosság áll-e rendelkezésére a konkrét esetben egy adott végkövetkeztetéshez.13 Hogyan hat vajon a kegyelem jelenléte a hit racionális megközelíthetőségére? A kérdésre adott válasz nagymértékben függ az egyes szerzők által használt terminológiától. Ha a „racionalitás” pusztán az emberi elme ún. természetes képességeire vonatkozik, akkor a kegyelem a személyt a racionális képességein túlra lendíti. Egyes skolasztikus szerzők — köztük Aquinói Szt. Tamás — jellegzetesen hangsúlyozták a hit, mint az emberrel 10 Ennek bővebb kifejtéséhez lásd még a Nemzetközi Teológiai Bizottság, Sensus Fidei in the Life of the Church (2014) c. dokumentumát. " Elvitathatatlan e teológiai belátás arisztoteliánus analógiája, amely szerint csak azok vannak abban a helyzetben, hogy megítéljék, mely konkrét cselekedetek következnek egy adott erényből, akikben működik is az adott erény. Hasonlóan mindehhez, a modern perszonalista filozófia támogatja azt a nézetet, miszerint alapvető belátásaink gyakran az egzisztenciális elkötelezettségnek és a szeretetnek a gyümölcsei. 12 Vö. Bernhard Welte, Mit jelent hinni?, L’Harmattan - Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, Budapest 2013. 13 Vö. John Henry Newman, Fifteen Sertnons Preached before the University of Oxford Í826-Í843, SPCK, London 1970, 218. 169
