Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 1-2. szám - Hankovszky Tamás: Az Isten - ember viszony problémája a monista filozófiában - Fichte példája
Az Isten - ember viszony problémája a monlsta filozófiában - Fichte példája HANKOVSZKYTAMÁS szereplő énből kibomló filozófia csupán ennek az emberképnek az érvényesítését és elemzését végzi el. Magát az emberképet közvetlenül szemlélhetjük az Előadások a tudás emberének rendeltetése című, nyilvános egyetemi előadásként A teljes tudománytan alapjával párhuzamosan elmondott műben. Első közelítésben Fichte az ember minden más dimenziójától elvonatkoztat, és pusztán eszes lényként, pusztán énként tekinti: Amennyiben „az ember ésszel bíró lény, ennyiben célja saját maga, vagyis nem azért van, mert valaki másnak kell lennie, hanem egyszerűen azért van, mert neki lennie kell; puszta léte jelenti léte végső célját. [...] Az ember van, mert van.” Csakhogy az embert kizárólag eszes lényként megközelíteni nem több mint absztrakció, amely szem elől téveszti a testiséget vagy egyáltalán az individualitást, sőt még az öntudatot is. Ha nűndezekre is tekintettel vagyunk, azt kapjuk, hogy az ember „nem pusztán van, hanem valami is”, vagyis meghatározottságokkal is rendelkezik, és ennyiben érzéki lény. Ha az eszességét és az érzékiségét egyaránt számításba vesszük, „a fenti tétel: az ember azért van, mert van, a következőképpen alakul: az ember az kell legyen, ami, mégpedig pusztán csak azért, mert van, vagyis mindannak, ami, tiszta Énjére, puszta Énségére kell vonatkoznia”.8 Ez a követelmény nem kevesebbet mond ki, mint hogy a testnek és mindannak, aim a testet meghatározza, vagyis az egész világnak olyannak kell lennie, vagy ha nem olyan, fokozatosan olyanná kell alakulnia, hogy semmi más ne legyen, mint valami, ami az énre vonatkozik, ami az énnek van alávetve. Itt Fichte idealizmusának gyakorlati jellege tükröződik, amennyiben ez a követelmény egy Sollen. Igaz, olyan kellés, amelynek végcélja „teljességgel elérhetetlen, és mindörökké elérhetetlennek kell maradnia, ha az ember ember, és nem lehet isten.”9 Konkrét valóságában tehát az embert vele szembeszegülő dolgok veszik körül. Ezek egyfelől végessé, egyszersmind öntudatra képes individuummá teszik, másfelől azt a feladatot róják rá, hogy az általuk adott korlátot mindegyre meghaladva-kitolva megközelítse a végtelent, eljusson az önmagával való teljes egységre. Ennek érdekében a dolgokat, amelyektől függ, „a róluk alkotott szükségszem fogalmaknak megfelelővé”10 kell változtatnia, hogy tőlük való függésében is szabad legyen, vagyis végső soron, a dolgok közvetítésén keresztül is csak saját magától függjön. Az én fogalma különböző jelzőkkel specifikálva az ember e komplex viszonyrend- szerének egy-egy aspektusát, mozzanatát ragadja meg. Az elméleti én például a nem-én (a dolgok) által korlátozottnak, meghatározottnak találja magát, a gyakorlati én viszont éppen fordítva, a nem-én meghatározójaként jelenik meg. Az első alaptétel énje, az abszolút én pedig ideálként lebeg előttünk. Nem azt írja le, hogy mi az ember, sőt még csak nem is azt, hogy aktuálisan mi az én, hanem azt, hogy nulyenné kell válnia.11 A különböző énekben közös, hogy valamennyi: az én. Hogy mit jelent énnek lenni, az leginkább mégis az abszolút énből, A teljes tudománytan alapja első tételében szereplő énből érthető meg, amely mint tiszta én, a legtisztábban tartalmazza az én mivolt lényegi mozzanatát, ami nem más, mint a tettcselekvés, az öntételezés. Ez egy olyan tevékenység, amelyben egy és ugyanaz a cselekvő, a cselekvés és a cselekvés eredménye. „Az én tételezi önmagát, és az én ezen önmaga általi puszta tételezésénél fogva van; 8 Fichte, J. G., Előadások a tudás emberének rendeltetéséről, in Fichte, J. G., Az erkölcstan rendszere, Gondolat, Budapest 1976, 9-72, 17. 9 Uo. 21. 10 Uo. 19. " Itt érhető tetten Fichte idealizmusának gyakorlati jellege: nem azt mondja, hogy a fizikai tárgyak nem függetlenek az őket felfogó tudattól, hanem elsősorban azt, hogy nem szabad függetleneknek lenniük. 25
