Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 3-4. szám - DOKUMENTUM - Az elvált és újra házasodottak áldozásáról - Római dokumentum
Az elvált és újra házasodottak áldozásáról - Római dokumentum DOKUMENTUM A Szentírás tanúsága Nem könnyű az Ószövetségben választ találni a kérdésünkre, hiszen abban az időben a házasság még nem volt szentség. Mégis az ószövetségi Isten Igéje fontos a számunkra, hiszen Jézus ebben a hagyományban élt és érvelt. A Tízparancsolatban találjuk: „Ne törj házasságot!” (Kiv 20,14), de a válást lehetségesnek mutatja be. A MTörv 24,1-4 szerint Mózes elrendeli, hogy a férfi elbocsáthatja válólevéllel a feleségét, elküldheti házából, ha már nem leli kedvét benne. S ezután mindkét fél új házasságot köthet. Az Ószövetség a válás elfogadása mellett azért bizonyos fenntartással is él. Ahogyan a próféták párhuzamot vontak Istennek Izraellel kötött szövetsége és a házasság köteléke között, ez nemcsak az egy- nejűség eszményét, hanem a házasság felbonthatatlanságát is jelenti. Malakiás próféta nagyon világosan kimondja: „Ne légy hűtlen ifúságod feleségéhez, akivel szövetséget kötöttél.” (Mai 2,14-15) S mindenekelőtt fontos számunkra, hogy ez olyan téma volt, amellyel kapcsolatban Jézus szembeszállt a fanzeusokkal. Jézus világosan elhatárolta magát az Ószövetség válási gyakorlatától, melyet Mózes szívük keménysége miatt engedett meg, és Isten eredeti szándékára, vagyis a teremtés kezdeteire utalt: „Isten az embert férfinek és nőnek teremtette. Ezért a férfi elhagyja apját és anyját... és a kettő egy test lesz. Ezért amit Isten egybekötött, ember ne válassza szét.” (Mk 10,5-9; vö. Mt 19,4—9; Lk 16,18) A katolikus egyház tanítása és gyakorlata mindig Jézusnak ezekre, a házasság felbonthatatlanságára vonatkozó szavaira támaszkodott. Azt a benső köteléket, mely a jegyeseket összeköti, maga Isten erősítette meg. Ez Istentől származó valóság, tehát nem áll az ember hatalma alatt, kemény Ma néhány szentírás-magyarázó szerint már az apostoli időkben ezt a súlyos kijelentést bizonyos rugalmassággal kezelték: mégpedig paráznaság esetén, (vö. Mt 5,32; 19,9) valamint abban az esetben, ha keresztény és nem keresztény fél válik el (vö. lKor 7,12-15). A paráznaság mint a válásra való lehetőség a kezdetektől heves vita tárgya volt az exegé- ták között. Sokan képviselték azt az álláspontot, hogy ez nem ment fel a házasság fel- bonthatatlansága alól, hanem az érvénytelen házasságra vonatkozik. Az mindenesetre biztos, hogy az egyház nem építheti tanítását és gyakorlatát egy ellentmondásos hipotézisre. Az egyháznak Krisztus egyértelmű tanításához kell ragaszkodnia. Szent Pál a válás tilalmát közvetlenül Krisztus akaratára vezeti vissza: „A házasoknak meg nem én parancsolom, hanem az Ur: A feleség ne hagyja el férjét. Ha mégis elhagyná, maradjon férj nélkül, vagy békiiljön ki férjével. A férfi se bocsássa el feleségét.” (lKor 7,10—11) Ugyanakkor Pál saját tekintélyére hivatkozva megengedi, hogy egy nem keresztény elhagyja kereszténnyé lett házastársát, s ebben az esetben a keresztény nem köteles egyedül maradni (lKor 7,12—16). Ezek alapján jutott el az egyház arra a meggyőződésre, hogy a házasság csak egy megkeresztelt férfi és egy megkeresztelt nő között szentség a maga igazi jelentésében, mely együtt jár a felbonthatatlansággal. A meg nem kereszteltek házassága is arra rendeltetett, hogy felbonthatatlan legyen, azonban bizonyos körülmények között, egy nagyobb jó érdekében fel lehet oldani, (privilégium Paulinum). Tehát ez nem a mi Urunk tanítása alóli kivétel. A szentségi házasság felbonthatatlansága a Krisztus-misztériumon belül maradhat megőrizve. Továbbá igen nagyjelentőségű a házasság szentségének bibliai alapja szempontjából az Efezusi-levél, ahol ezt olvassuk: „Férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus szerette az egyházat, és életét adta érte.” (Ef 5,25) Röviddel ezután az apostol még hozzáteszi: „Emiatt a férfi elhagyja apját és anyját, csatlakozik feleségéhez és ketten egy test lesznek. Nagy titok ez, én Krisztusra és az egyházra vonatkoztatom...” (Ef 5,31—32) A keresztény házasság 221
