Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 3-4. szám - Lacan, Marc-François: A hit antropológiai struktúrája
A hit antropológiai struktúrája MARC-FRANQOIS LACAN hanem ténylegesen létezővé teszi, képessé arra, hogy kapcsolatba lépjen más, ténylegesen létező létezőkkel. Miként láthatják, ebben a létbölcseletben a kapcsolat alapvető szerepet játszik, de ez a szemléletmód megengedi, hogy kettősség álljon fenn, s ez a kettősség problémát jelent egységet kereső szellemünknek. Szellemünk arra törekszik, hogy egységre vezesse vissza azt, ami két, egymásra visszavezethetetlen összetevőből állónak mutatkozik előttünk; szellemünk keresi a létezők létezésének okát, s ez arra készteti, hogy feltételezzen egy olyan létezőt, amelynek a lényege ténylegességben [aktusban] van. Aquinói Tamás a latin esse szót használja, amelyet gyakran „léteződként fordítunk le, pedig - hogy hűek legyünk Aquinói Tamás gondolatához és szóhasználatához — úgy kellene fordítani, hogy „ténylegességben lévő lét”. E ponton tudatosítanunk kell azt a kérdést, amelynek megfogalmazására az imént leírt gondolatmenet kötelez minket. Szellemünk, amikor elképzel egy egyszerű létezőt, melynek lényege a létezés ténylegessége, elégedett lehetne, mert meg tudta alapozni a világegyetemet alkotó összetett létezők létezését. De vajon ez az elképzelés megalapozott-e? Az ugyanis, anút fel tudunk fogni, nem a „létezés ténylegessége”, hanem a „forma”, amely „meghatározza”, de nem foglalja magában a ténylegességben lévő létezést. A felmerülő kérdés tehát az, hogy a létezők világának mélyén lévő valóságról való beszédhez vajon nem kellene-e a kapcsolathoz folyamodnunk a létezés helyett. A kapcsolathoz, hogy megtartsuk a megszüntethetetlen kettősséget, a másságnak azt a kettősségét, amelynek elismerésére a valóság kötelez minket, ha nyitottak maradunk rá, ahelyett, hogy szellemünk egységet kereső hajlamának engednénk. 2. A NYELV ÉS AZ EMBER NÖVEKEDÉSE Térjünk vissza az emberhez és az ember növekedéséhez. Az ember élő lény, kibontakozásban lévő lény. Megvan a képessége, hogy azzá váljon, aim, és e kibontakozás nincs rákényszerítve, hanem fel van neki ajánlva; el kell fogadnia. Olyan alapdöntésről van szó, amely nélkül félő, hogy növekedése különféle patologikus formákat felvéve megállhat vagy egyenesen visszafordulhat. Ezen a ponton megjelennek előttünk az emberi növekedés és a hit aktusa közötti összefüggések. A növekedés az ember esetében egy testi lény fejlődése, egy olyan egyedé, aki - igen - test, de olyan test, amelyet szellem irányít, olyan test, amely kapcsolatban áll ezzel a szellemmel. Az ember növekedése tehát testi növekedés, de nem szűkül le erre, mert a testi növekedés kölcsönös kapcsolatban áll egy másik növekedéssel, a szellem növekedésével. Az emberi egyént láthatóan az a kapcsolat alkotja, amely egyesít benne egy kettősséget, egyesíti a testét és a szellemét: ezek, egységben, megszüntethetetlenül eltérőek maradnak. Egységük ugyanakkor mélyebbé válik abban a tevékenységben, amelyben együttműködnek. E tevékenységben sajátos helyet foglal el a nyelv: a testet irányító szellem készteti szólásra a testet. 2.1. Az ember beszélő lény Az ember, aki beszélő lény, gondolatát a nyelv által fejezi ki, amely olyan testi tevékenység, amelyben a fülnek is megvan a maga szerepe, s ez épp olyan fontos, mint az összes 207
