Teológia - Hittudományi Folyóirat 45. (2011)
2011 / 3-4. szám - Török Csaba: "Ismerd meg Önmagadat!" A fundamentális teológia kiindulási pontjának kérdése
״Ismerd meg önmagadat!” A fundamentális teológia kiindulási pontjainak kérdése TOROK CSABA Ha a fentieket összegezni kívánjuk, fel kell ismernünk, hogy egynémely ponton kritériumaink feloldhatatlan paradoxont képeznek, mintha ezzel elvágnák a logikus előre- haladás útját. Viszonyítási pontunknak ugyanis objektívnak, s mégis szubjektívnak, ob- jektív módon megismerhetőnek, s mégis interperszonálisnak, külsőnek és belsőnek, ab- szolútnak, s mégis a mi kontingenciánkkal összeférhetőnek kell lennie — enélkül nem tud az önismeretünkben segítségünkre lenni. Van feloldása, ״megoldása” ennek a para- doxon-szerű nehézségnek? A keresztény hit képes választ találni e kérdésre, mégpedigjézus Krisztus személyé- ben, aki az örök Isten ön-kmyilatkoztatásának a teljessége, az emberré lett Isten, két on- tikus dimenzió egysége: az istenié és az emberié. Ha Isten emberré lesz, ha ennyire bensőlegesen egyesül velünk, akkor az Isten-em- bér személye képes feloldani azt a gátat, leküzdeni azt az akadályt, amelyben eszmefutta- tásunk jelen pontján elakadtunk. Az Isten-ember a maga istenségében objektív, tőlünk totálisan különböző (derganz Andere) és transzcendens. Egyenesen azt kell mondanunk, hogy ha létezik valódi objektivitás, annak maga Isten a lehetőségi feltétele, hiszen min- den emberi megismerést, felfogást és gondolkodást az alany általi meghatározottság el- szakíthatatlan láncai tartanak megkötözve. A filozófusok megannyi formában járták kö- rül a kérdés: Immanuel Kant arról szólt, hogy a Ding an sich, a magában vett dolog nem megismerhető az ember számára, hanem csakis annak fenoménja, de még ez is csak az adott kategóriák keretében, azoknak megfelelően. Ugyanígy ráébredtek az emberi is- meret (és ebből fakadóan az önismeret) súlyos korlátáira a szkeptikusok, az idealizmus különböző formáinak képviselői, vagy éppenséggel az agnosztikusok. Az ember, aki minden megismerésnek, minden gondolkodó cselekvésnek az alanya, szükségszerűen be van zárva önnön alanyiságába: véges, kontingens és tökéletlen lény, akinek minden is- merete (még önismerete is) véges, kontingens és tökéletlen. Az igazi és totális objektivi- tás csakis akkor létezhet, ha az esetleges emberi alany mellett előfeltételezzük az Abszo- lútumot, a Létteljességet.38 Jézus Krisztus azonban nem csak vere Deus, de egyszersmind vere homo is: a Szent- háromság második személye a megtestesülés misztériumában úgy áll előttünk, mint egyetlen istenemberi személy. O a hússá lett valóság, az emberi nyelven kimondott Ige, s mint ilyen — megőrizve isteni személyének végső objektivitását: ״Én vagyok az Igaz- ság” — emberi személyességet, szubjektivitást, és személyközi kommunikációt ölt magá- ra. Benne az örök Te, a végtelenül és teljesen Másmilyen lesz egy közülünk. O az az örök- kön külső, aki egyszersmind ״intimior intimo meo”, hiszen ״Isten Fia megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült”.39 Lényeglátóan foglalta ezt össze a Tömegtájékoztatás Pápai Tanácsának Communio et progressio kezdetű 1971-es dokumentuma: ״A földön élő Krisztus volt a legtökéletesebb »kommunikátor«. Megtestesülése által teljesen azonosult azokkal, akikhez a küldetése 38 Ez az oka annak, hogy a realitás és objektivitás fogalma drasztikusan megváltozott (ha nem egyenesen feloldódott) a ״metafizika halála” utáni filozófiákban. Ezzel együtt jár természetesen az igazság fogalmának radikális meg- rendülése is. Nem véletlen, hogy II. János Pál felhív a metafizikai gondolat ápolására és elmélyítésére: ״valóban metafizikai természetű filozófiára van szükség, mely képes arra, hogy fölülmúlja az érzéki adottságokat, hogy igazságkere- sése közben eljusson valami abszolút, végső' és alapvető' megismerésre” — FR 83. 39 GS 22. TEOLÓGIA 2011/3-4 247
