Teológia - Hittudományi Folyóirat 45. (2011)
2011 / 3-4. szám - Török Csaba: "Ismerd meg Önmagadat!" A fundamentális teológia kiindulási pontjának kérdése
TÖRÖK CSABA ,Ismerd meg önmagadat!” A fundamentális teológia kiindulási pontjainak kérdése vető különbséget (Plutarkhosz, Seneca), ismerjük fel azt a kapcsolódást, amely egybe- fűzi az emberit s a transzcendenst, amely utóbbi megalapozza létében az előbbit (Pia- tón), ismerjük fel és értsük meg önnön létmódunkat (Arisztotelész, Xenofón). Proklosz késő ókori örökségére támaszkodva az önismeret témája a keresztény filozófia egyik princípiumává lett a középkorban, s utat talált a misztikus és a lelkiségi irodalom felé is (Clairvaux-i Szent Bernát, Szent Viktori Richárd, Szent Bonaventura, Eckhard mes- tér). Az újkor hajnalán Martin Luther alapozta teológiai gondolkodását a cognitio Dei et hominisre. Ezzel meg is érkeztünk a második szemponthoz, vagyis az ember felől Isten felé való haladás módszertanához. A keresztény teológia látszólag teljességgel deduktív tudó- mány — ám ha megvizsgáljuk a teológiatörténetet, rengeteg helyen rábukkanunk (Szent Ágostontól kezdve Aquinói Szent Tamáson át a Fides et ratióig) arra a meggyőződésre, hogy az istenismeret elválaszthatatlan az emberismerettől, egészen konkrét formában az önismerettől. E kettő szintetikus teljessége Jézus Krisztusban, az istenemberben, a kinyi- latkoztatás teljességében adott: ״Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoz- tatja” (Mt 11,27); Jézus ״nem szorult rá, hogy bárki is felvilágosítsa az emberről. Tudta, mi lakik az emberben” (Jn 2,25). Jelen írásunkban szeretnénk mögé kérdezni az önismeretre hívó delphoi felszólítás- nak. Fel kívánjuk vetni a kérdést: Lehetséges, hogy az ember hiteles és megalapozott önismeretre jusson? És ha lehetséges, miként? A szubjektivitás felé fordulva mi módon tárulhat fel előttünk bármiféle objektivitás? És egyáltalán: hogyan ismerhetem meg ön- magamat közvetlen módon? Esetleg szükségem van ehhez egy önmagámon kívül stabil vonatkoztatási, viszonyítási pontra? Tanulmányuk első részében ezért megvizsgáljuk az önismeret kérdése kapcsán fel- merülő problémákat, majd a második részben röviden szeretnénk összefoglalni az ön- ismeretre való eljutás folyamatát. Végezetül a harmadik részben azt szeretnénk megmu- tatni, hogy fundamentális teológiai szempontból miként juthatunk el annak kijelentésére, hogy a krisztusi kinyilatkoztatás szükségszerű külső vonatkoztatási pontja az emberi ön- ismeretnek. 1 1. AZ ÖNISMERET PROBLÉMAKÖRÉNEK BEMUTATÁSA Napjainkra az ember eljutott egy olyan szellemtörténeti állapotba, amelyben a korábbi nagy értékeit, koordinátarendszerének rögzített elemeit megkérdőjelezte (ilyen az erős szubjektum, a nagy elbeszélések, a klasszikus metafizikai gondolkodás), s immár ezek támasza és útmutatása nélkül kell, hogy szembenézzen önmagával. Nem egyszerű ez a vállalkozás, miként ezt számos tünet is mutatja. Egyes szociológusok egyenesen arra világítanak rá, hogy az ember immár képtelen elviselni önmaga közvetlen jelenlétét: illúziókba vagy virtuális világokba menekül, ott építi fel elképzelt, vágyott identitását. Mintha már nem is szeretné megismerni önmagát, mintha már nem is érdekelné az em- bért önnön tulajdonképpeni valója — inkább felépít egy elképzelt, egy illuzórikus ént, egy avatárt. Ez természetesen nagyon komoly zavarokhoz vezet úgy az egyén, mint a társada- lom szintjén. Soha nem volt akkora konjunktúrája az önismeretet előmozdító irodalom- nak, mint napjainkban: úgy elméleti (pszichológia, mentálhigiéné, pedagógia stb.), mint gyakorlati (önmegvalósítás, személyiségtípusok, -modellek, párkapcsolat, személyiség236
