Teológia - Hittudományi Folyóirat 45. (2011)
2011 / 3-4. szám - Puskás Attila: A politeizmus dicsérete? Megjegyzések a monoteizmussal szembeni kritikákhoz - II. rész
A politeizmus dicsérete? Megjegyzések a monoteizmussal szembeni kritikákhoz -II. rész PUSKÁS ATTILA kötés, a Tóra adása és az új, Isten népének megalkotása szervesen összetartoznak. Az igaz vallás az igaz, szabadító Istennek a megvallása, tisztelete, az O törvényeihez való igazo- dás, az O szándéka szerinti igazságos társadalmi rendben élés. Ezért követi az exodusra és a szövetségkötésre való emlékezést, valamint Jahve egyetlenségének a megvallását, az alaptörvényt a Tízparancsolat (Kiv 20,1—17; MTörv 5,1—21) mint Isten népe jog- és életrendjének alapalkotmánya, melyet kiegészít a Jóbei évre, az idegenekre, az ellenség- re, az özvegyekre, a szolgákra, a királyra, és a konfliktusok igazságos kezelésére vonatko- zó parancsok és szociális rendelkezések sora. A Jahve-hit etikai monoteizmusának kriti- kai ereje van. Az egy Isten szabadító tette és az általa adott alaptörvény mindenkor kntikai mérce, melyhez hozzá kell mérni és igazítani a tényleges társadalmi rendet, a ki- rály, a papság, a vezetők és az egész nép magatartását. Az egy és szabadító Isten tisztelete relativizálja a politikai hatalmat, az idegen uralmak elnyomó és ugyanakkor kápráztató erejét, az emberi ideológiákat, a puszta érdekek és hasznosság szerinti gondolkodást. A prófétai igehirdetés állandóan figyelmeztet, leleplez, szembesít: megszűnik Izrael lét- jogosultsága, ha szellemi értelemben visszatér Egyiptomba. A Jahve-hit monoteizmusa etikai gyökerű, fokozottan érzékeny a szenvedésekre és kritikai természetű: különböztet igaz Isten és hamis istenek, igaz vallás és hamis vallás között s ezzel a szabadság új terét alakítja ki. Az igaz és a hamis, az igaz Isten és a nem létező istenek közötti monoteista külöfibségtétel nem más vallások agresszív és intoleráns leértékeléseként keletkezett, ha- nem az Isten-lét etikai természetű kritériumának megtapasztalása és meghatározása alap- ján; eszerint az a valóság méltó az Isten-elnevezésre és a neki kijáró tiszteletre, melynek szándékában áll és képes az (egyetemes) igazságosság megvalósítására. Jan Assmann, a mózesi megkülönböztetés korábban vehemens kritikusa, a viták eredményeként változ- tatva eredeti álláspontján a következőképpen nyilatkozik a monoteista megkülönbözte- tés értékéről: ״Isten és a világ megkülönböztetése megszabadított minket az adottságok zsarnoki uralmától és evilág kényszerein és hatalmain túl egy másik valóság horizontjait tárta fel, melyek nélkül a globalizáció által megváltoztatott világban sem tudnánk élni.”11 Nyilvánvaló, hogy a bibliai monoteizmus eredendően etikai természetű igazság- és szabadságfelfogása nemcsak a politeista kozmoteizmus természetes evidenciájával, ha- nem a politeizmus metaforájával önmagát kifejezni akaró kortárs gondolkodás és vallá- sósság igazság és szabadság értelmezésével is szemben áll, ahogyan az pl. Odo Marquard filozófiájában megfogalmazódik. Ez utóbbi látószögében a szabadság úgy jelenik meg, mint a minden abszolút követelménytől való távolságtartás és a vallási-filozófiai eszme- rendszerek érvényesség igényeinek korlátozása az egymással való szembeállításuk által. A vallás itt végső soron a kultúrcikkek sorában az egyik, ízlés kérdése, amolyan hobbi. E szemléletmód szerint egyetlen vallás sem rendelkezhet feltétlen kötelező erővel, igény- nyel, követelménnyel; az ilyen irányú törekvéseket éppen a vallások pluralitása révén le- hét és kell relativizáim. A politeizmus metaforája éppen ezt fejezi ki a monoteizmussal szemben. Az egyetlen feltétlen valóság itt a feltétlen igénybevétel elől elmenekülő vallá- si szubjektum és annak szabad és kombinatorikus választása marad; így végső soron nem a vallás(ok) Istenét, hanem a vallási szubjektumot illeti a feltétlen tisztelet. Nem az isteni valóság, hanem a vallási szubjektum kultusza valósul meg. A politeizmus jelenkori dicsé- rétét illetően felmerül a gyanú, hogy a modern-posztmodern ember azért alkot sok is- tent magának, mert valójában egyikben sem hisz igazán. 11 Assmann, J., Alle Götter sind eins! Das Unbehagen in der Religion, in Süddeutsche Zeitung, Nr. 214 (2004. szept. 15.), 14. Idézve: in Werbick, J., Gott verbindlich. Eine theologische Gotteslehre, Freiburg—Basel—Wien 2007, 158. SI A 2011/3—4 191
