Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 1-2. szám - Puskás Attila: A papság teológiájának súlypontjai a II. Vatikáni Zsinat tanításában
PUSKÁS ATTILA A papság teológiájának súlypontja a II. Vatikáni Zsinat tanításában letve egy-egy részszempontból konkretizálják a papi tevékenység valamely szeletét (AG, SC, AA stb.). A papság teológiájának a Lumen gentiumban elfoglalt helye már önmagában véve is világosan érzékelteti a papi létet és szolgálatot meghatározó fő koordinátákat: 1. A pap az egyház üdvözítő misztériumának része, sajátos meghívását és szolgálatát az egyházban kapja, az egyházban éli, az egyház javára. 2. A pap testvére azoknak, akikkel együtt osztozik az istengyermekség méltóságában, Krisztus követésében, a Szentlélek általi fölkenésben Istennek az erényes élettel való megdicsőítésére, az életszentségre szóló meghívásban. 3. A pap küldetése sajátos részesedés Krisztus és az egész egyház küldetésében: a tanítói (prófétai, martüria), a megszentelői (papi, liturgia) és a királyi (pásztori, diakónia) küldetésben, mely által communio épül a Szentháromság egy Istennel és az egyház tagjai, valamint minden ember között. A Lumen gentiumban a papságról szóló megfontolások közelebbi kontextusa az egyház hierarchikus alkotmányáról szóló harmadik fejezet, mely — amint maga a cím is jelzi - különösen is a püspökségre fókuszálva fejti ki a katolikus egyház tanítását. A püspöki szolgálathoz való viszonya jelöli ki a papi lét és szolgálat második fő koordinátatengelyét. A Lumen gentium szövege előbb részletesen tárgyalja a püspöki szolgálat mibenlétét, s azután ehhez csatolja hozzá a papokról, majd a diakónusokról szóló rövidebb szakaszokat. Ez a felépítés jól tükrözi a zsinati teológia újdonságát a püspökség és papság viszonyának meghatározását illetően a trentói és általában a középkori skolasztikus teológiához képest. Míg ez utóbbi a közös sacerdotiumot tekintette a kiindulópontnak, s innét tekintve differenciálta a sacerdos minor és a sacerdos maior (magnus vagy summus) fokozatot2, addig a zsinat számára az egyházi rend szentségében a pnnceps analogatum a püspöki szolgálat, melyet a püspökké szentelés ad meg, s mely az egyházi rend teljességét foglalja magában. A zsinat egyértelműen tanítja a püspökszentelés szakramentalitását. A püspökszentelés közli az egyházi rend szentségének teljességét, ez a szent szolgálat legfelső foka. A megszentelés hivatalával (munus sanctificandi) együtt megadja a püspöknek a tanítás és a kormányzás hivatalát is (munera docendi et regendi), melyeket azonban, a dolog természetéből adódóan, csak a kollégium fejével és tagjaival való hierarchikus közösségben lehet gyakorolni (LG 21,2). Míg az egyházi rend középkori teológiájában általános nézet volt, hogy az áldozópapsághoz képest a püspöki hivatal „többlete” csak jurisdictiós természetű, legfeljebb szentelménynek tekinthető, vagyis az egyházkormányzatban betöltött nagyobb jogkört és felhatalmazottságot jelenti, melyet Róma püspöke, a pápa ad meg a püspöknek, addig a zsinat a püspökszentelési liturgia ősi szövegei és az egyházatyák tanítása alapján a kormányzás hivatalát is magából a püspökszentelés kegyelméből eredezteti.3. Közvetlenül maga Krisztus adja meg a hármas hivatalt és a betöltéséhez szükséges kegyelmet a püspöknek, hogy kiemelkedő és látható módon jelenítse meg a rábízott részegyházban Krisztust, a Tanítót, a Pásztort és a Főpapot. A papok úgy részesednek Krisztus hármas küldetésében és hivatalában, hogy „a püspökök szolgálatuk hivatalát” az egyházi rend szentségének második fokán átadják nekik (LG 28). A presbiter a püspök által birtokolt egyházi rend szentsége teljességéből részesedik a saját fokán a fölszentelés révén. Ez a függés és a belőle adódó hierarchikus kommunió a püspökkel és a presbitertársakkal az, ami kijelöli a pap helyét az egyház hierarchikus felépítésében. 2 Vö. uo. 39k. 3 Vö. LUKÁCS, L., A II. Vatikáni Zsinat a papságról, in Teológia XLI (2007/1-2), 54—63; BAUSENHART, G., Die „communio hierarchica" in der Verantwortung für die Katholizität der Kirche, in Herders Theologischer Kommentar zum Zweiten Vatikanischen Konzil (Hrsg. P. Hüncrmann), Bd 5, Freiburg-Basel-Wicn 2006, 157-177, itt: 157. 92 TEOLÓGIA 2010/1-2
