Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 1-2. szám - Kuminetz Géza: Jogbölcseleti megfontolások a büntetésekről, különös tekintettel a halálbüntetésre
Ezért erkölcsileg értékellenes és tilos általában minden emberölés, az emberi élet minden rombolása, amaz egyetlen kivétellel, ha magasabb értékek megkövetelik, amelyeknek az emberi élet alá van rendelve. Ezek a magasabb értékek azonban csakis abszolút értékek lehetnek, mivel az emberi élet ezeket is meg tudja valósítani és ennél az értékmegvalósító képességnél és egyúttal kötelezettségnél fogva, nem pedig önmagában, minden más, nem abszolút érték fölött áll. Tehát erkölcsileg értékellenes és tilos a közönséges gyilkosság, az akár haszonlesésből, akár indulatból, ölési vágyból, bosszúból vagy könnyelműségből, gondatlanságból okozott emberölés. Tilos azért, mert az emberi élet mindig és mindvégig értékmegvalósító képesség és kötelezettség, továbbá azért, mert adása nem tőlünk függ, tehát a más élete semmiképp nem a tulajdonunk. ... Bonyolultabb a helyzet az élet kioltásának következő eseteiben: 1. öngyilkosság; 2. gyógyíthatatlan betegeknek orvosi úton való megölése; 3. a méhmagzat elpusztítása az anya életének megmentésére; 4. önvédelemből való emberölés; 5. bírói ítélet, általában hatósági rendelés alapján való kivégzés; 6. háborúban való emberölés”.4 Ehhez már csak a vértanúságot kell hozzáadnunk, mint az életünknek a legmagasabb érték megváltásának, védelmének érdekében való önkéntes odaadását. Az ép közvélemény ezeket úgy minősíti, hogy nincs a halálhoz jogunk, nem mi vagyunk az élet és halál urai, tehát erkölcstelen akár az öngyilkosság, akár az eutanázia, akár az abortusz. Míg az önvédelem a megfelelő kautélák betartásakor megengedett, végül a legnagyobb hősiességnek számít a katona önfeláldozása,5 melyet hazájáért tesz, illetve a keresztény ember vértanúsága, mellyel tanúságot tesz hitéről. Ebből az erkölcsi megfontolásból adódóan az erre épülő jogrend is vagy tiltja és szankcionálja, vagy megengedi és jutalmazza a fenti magatartásokat. Mindebből szintén arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az élet nem abszolút érték, de abszolút értékek szolgálatába állítandó. Vagy odaadható, vagy elvehető. Ami a halálbüntetés etikáját illeti, azt kell megállapítanunk, hogy a közösség sem ura életnek és halálnak, tehát „az egyén élete semmiképpen sem egyszerűen a közösségé, és attól az egyén fölött való szuverenitás jogán ki nem oltható: mert a halál legfontosabb vonása az erkölcsi megállapodás, véglegesülés, ennek idejét pedig a közösség, amelynek az egyén lelke egyáltalán nem lényeges tulajdona, nem szabhatja meg. A halálnak ez az erkölcsi jelentősége megint csak a személy értékalávetettségére vezet vissza: az egyén élete éppen az abszolút értékeké, de nem önmagáé vagy más egyéné, sem a közösségé, amint hogy a közösség is alá van vetve az abszolút értékeknek; ezeknek kötelezősége alól az egyént sem vonhatja ki a közösség egyszerűen közösségi felsőbbségi jogán. Mindezért a hatósági intézkedés alapján való kivégzést is csak a közösség, illetőleg tagjai élet- biztonságának a védelmére lehet alapozni: a kivégzés erkölcsi igazolása tehát, amely nem támaszkodhatik valamely metafizikailag és etikailag egyaránt tarthatatlan állami mindenhatóság-elvre, itt is a jogos önvédelem elvére megy vissza. Ezért alakul a büntetőjogban a halálos ítélet kérdése általában úgy, hogy az ilyen ítéletet gyilkosság vagy lázadás, továbbá bizonyos fajtájú hazaárulás eseteiben mondják ki; ezek ugyanis a közösség egyes tagjainak vagy egészének életét közvetlenül fenyegető vagy tényleg romboló cselekmények, amelyeknek további elkövetésében ugyan a közösség egy-egy tagját kivégzés nélkül is meggátolhatja, de erkölcsileg alantasabb átlagú társadalomban a többi egyént hasonló cselekedetektől, például szabadságvesztés fenyegetésével, el nem ijesztheti”.6 KUMINETZ GÉZA 1 Jogbölcseleti megfontolások a büntetésekről, különös tekintettel a halálbüntetésre 4 Vö. Brandenstein, B., Etika, Budapest 1938, 139-141. 5 A katona életét az ellenség katonája elveszi. 6 Vö. Brandenstein, B., Etika, Budapest 1938, 146-147. 34 TEOLÓGIA 2010/1-2
