Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 3-4. szám - Beke Margit: A Pázmáneum a XX. században
BEKE MARGIT H A Pázmáneum a XX. században szívják, és ezt a legjobb módszerekkel égék el. A Pázmáneum legyen nyüzsgő méhkas, ahol a kispapok új kaptárakat építenek, és abba hordják az evangélium tiszta mézét. A szeminárium felé az elöljárók kívánsága az, hogy „édes otthon” legyen. Az intézetben sajátos szellem uralkodott, ezt a növendékek tudatosan élték meg, és büszkék voltak pazmanita mivoltukra. Ez a szellem az intézet „köztudata”, amely minden növendékben benne élt, és az újak hamar belenőttek. Külön nimbusza volt, és azzal a meggyőződéssel párosult, hogy a világ első szemináriuma a Pázmáneum, és a pazmanita a legelső magyar kispap. Ez szigorú egyházias szellemben nyilvánult meg, és a még jobb, a még tökéletesebb, az időszerűbb pasztoráció felé irányult. Beléjük ivódott a nemes tettvágy, amely igényes tanulással párosult. A Pázmáneum szellemisége ebben a században az 1920-as évekig töretlen volt, nevelő hatása alól nem tudta magát kivonni egyetlen növendék sem. A Pázmáneum fénykorának nevezte a század eleji évtizedeket visszaemlékezéseiben Czapik Gyula egykori növendék, a későbbi egri érsek.5 Azok a növendékek, akik nem voltak évfolyamtársak, a közös szellemiségre jellemzően közös érdeklődésük, egymás megértése hamar kiviláglott, amikor nagygyűlések alkalmával pazmanita találkozókat rendeztek. Nem csupán a közös emlékezés tartotta őket össze, hanem egy speciális, ún. „pazmanita” szellem. E szellemiségben az 1920-as évek után törés következett be, valószínűleg a trianoni határok a pazmaniták lelkében is kirajzolódtak, és ez a törés végigkísérte az új generációkat. Az örök és értékes papi jó tulajdonságokat — legalábbis a régi értelemben véve - többé már nyomaiban sem lehetett feltalálni, vélte Czapik Gyula. A pazmaniták nem hiányolták az elöljárók szigorú ellenőrzését, hiszen büszkén és önként vállalták magukra a fegyelmet. Az egyetemen Magyarországot képviselték, és kiválóan tanultak. A múlt század végétől egészen az 1930-as évekig itthon az egyházi mozgalmakban, és a tudományos életben számarányukhoz képest igen magas létszámban vettek részt - és az eredményeknek minden pazmanita örült. Mindenki meg volt győződve arról, hogy az intézetből kikerülve méltán magas méltóság vár reá. Több hiány is előfordult ebben a szellemiségben, mégis a növendékek öntudatos magatartása megtartotta az eredeti pazmanita szellemet, amely később már nem jellemezte a kollégiumot. Mössmer József szerint a legfontosabb az intézetben Pázmány jelmondatának, „Christe Jesu, pro Te!” megvalósítása.6 Az ő megítélésében nem számítanak a statisztikai adatok, mire vitték az életben a volt pazmanita növendékek, hányán lettek közülük püspökök, kardinálisok. Itt csak az számit, ami Pázmány szellemében, az egyetlen „drága- gyöngy”-ért történt, és csak azok az erők tartják fenn a kollégiumot, amelyek létrehozták. Az intézet szellemiségének megváltozásáról egészen másképpen vélekedik az 1928- ban maga is pazmanita, 1940 óta ökonómus és vicerektor Gianone Egon.7 Az 1920-as évek végén az intézetet kedves, meleg otthont nyújtó háznak látja, ahol „tradícióiban modern látókört, mély lelkiséget, nagy lendületet” talált. Számára érthetetlen lélekharangot kongatnak a Pázmáneum felett. Amikor 1940-ben megjelentek a növendékek, a vicerektor nem vett észre változást az intézet arculatán. A kispapok és elöljárók zárt szigetet alkottak, ahol természetes a családi légkör, és úgy tűnt, bár az új elöljárók új stílust jelenthetnek, de kölcsönös engedménnyel az ellentétek áthidalhatók. 5Prímási Levéltár (a továbbiakban PL): MindszentyJózsef, Egyházkormányzati iratok 1951. Nr. 45. ‘Mössmer J.: A háromszázéves Pázmáneum. Három század magyar katolikus kultúrtörténete. Ford.: Tiefemthaler József = Vigilia. III. 1936. 110-121. 7 Gianone E.: Pázmáneum 1928.-Pázmáneum 1940 = PT 1939-40 XIV. 10-12. 214 TEOLÓGIA 2010/3-4
