Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: Schütz Antal, a pedagógiatudós
Schütz Antal, a pedagógiatudós KUMINETZ GÉZA rendel alá magának minden más szempontot, az hatalmi ember. Akiben oly erős az elméleti igény, hogy Periklész szavát így fordítja: philosophari necesse est, vivere non est necesse, az homo theoreticus. Aki arra van indítva, hogy minden élménynek megfelelő formát keressen és kifejezést adjon, az művész, homo aestheticus. Akinek csillaga a mások iránti jóindulat, rokonszenv, aki a szeretet apostola az emberek között, szociális ember, viszont akit nem tud megnyugtatni és kielégíteni, csak Isten, aki mindenben az örök és egyetemes értékek szolgája, az homo religiosus.” 4) A személyiség felépítettségét azzal nyerjük, hogy megállapítjuk az egyénben levő jellemvonások egymás közti viszonyát, vagyis harmonikus-e vagy nem stb. 5) A viselkedési irányok betájolása azt jelenti, hogy valaki általában hogyan viselkedik, ami ellentétes lehet egyéniségével. Az így nyert adatokat aztán a nevelőnek ki kell értékelnie, időről időre újra megvizsgálnia, alakítania, kitapintva a nevelt viselkedésének mozgatórugóit, motívumait, s annak megfelelően alakítani a nevelési stratégiát. Az ember- és önismeret mellett fontos tényező a nevelésben az eszmény és a valóság viszonya. E két realitás egymást feltételezi, és ún. poláris ellentétben vannak egymással. Itt az eszményi tanár és diák, illetve környezet képét rajzolja meg szerzőnk. Szerinte az eszményi tanítónak 1) eszményi embernek kell lennie, amely négy szálból van egybefonva: észből, szívből, akaratból és kézből (alakítani tudásból), s ezeknek a képességeknek harmóniában kell egymással lenniük. 2) A nevelőnek többnek kell lennie, mint nevelőnek, vagyis nemcsak azzal nevel amit cselekszik, hanem még inkább azzal, aki és ami ő maga. Az érett személyiség békéjét és életkedvét kell spontán módon árasztania. Bizonyos értelemben ellentmondás az eszményi nevelő, hiszen az a feladata, hogy egy idő után feleslegessé tegye magát, bocsássa útjára neveltjét. Az eszményi tanuló szintén ellentmondásos kifejezés, mivel ő az, aki még bizonyos ismereteknek, készségeknek nincs a birtokában. De a nevelési folyamatban eszményinek minősül az olyan növendék, akiben a legnagyobb fokban ott van a nevelési hatásokra való fogékonyság, a szólítható- ság, aki öntevékenyen és szívósan sajátítja el és át az elsajátítandókat, és aki mielőbb önmagát is nevelni kezdi. Ami pedig az eszményi környezetet illeti, a társadalom nem épp a pedagógiai elvek szerint épült és működő szervezet. Olyan közeg az ideális, mely segíti az eszményi tanítót és diákot feladatai mind jobb végzésében. Ezt kell, hogy szolgálják az erkölcsi, jogi, gazdasági, politikai keretek. A nevelés társadalmi jellegéből adódik, hogy politikai tényező is egyúttal. És ez feszültségekkel terhes, mivel a műveltség elsősorban világnézetben gyökerezik, míg a politika a hatalomban. De mivel a nevelés közügy, a politikának, vagyis a hatalomnak illetékessége van benne. Éspedig azokat az intézkedéseket jelenti, melyek az államnak jogi alapot adnak a nevelés céljának megvalósításához. A jogrend nem tartalom, hanem csak keret, életet nem teremt, csak véd, értéket sem teremt közvetlenül, hanem azt is csak óvja. Mármost itt konfliktusforrás az, ha az államhatalom rákényszeríti a maga eszméit és akaratát a kormányzottakra, ami merénylet az értékvilág ellen. Ugyancsak feszültséggel terhes az a megoldási kísérlet is, mely a nemzet kebelén ébredő és élő politikai irányokat akarja közös nevezőre hozni, s azt kötelezővé akarja tenni. Ez szociális lehetetlenség (ki vállalkozik arra, hogy a pártok leltárát felvegye), de pedagógiai értékek vesztésével is jár. E konfliktus feloldása az, ha „minden pedagógiai tényező szabadságot kap a maga erőinek és eszményeinek érvényesítésére, amíg nem sérti, sőt előmozdítja az állam érdekeit - nem az uralkodó politikai tényezők uralmáról van szó. [...] Ennek az egyedül lehetséges megoldásnak el kell fogadnia azt a tényt, hogy politikának és nevelésnek vannak közös ügyei, melyekben a közjó szempontját mindkét fél kötelezőnek tekinti s ezen az alapon kompromisszumra lép.” Ezek az ügyek: 1. tanítók és felügyeleti közegek kinevelése; TEOLÓGIA 2010/3-4 197
