Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: Schütz Antal, a pedagógiatudós
Schütz Antal, a pedagógiatudós KUMINETZ GÉZA naturam). 4) Pedagógiai katalizátorok nincsenek (natura non facit saltus), vagyis a nevelés folyamatában egyetlen életfázist sem lehet bűn nélkül átugrani, vagy felcserélni (csak a zsenik számítanak bizonyos kivételnek). 5) Az appercepció: a nevelés során csak azokat a dolgokat érti meg a nevelt, amelyeket már ismert dolgokhoz tud kötni. Ez az ismeret asszimilálódásának feltétele. 6) Az öntevékenység elve: az élet nem passzív átvevés, hanem sokszerűen aktív bevésés: öntevékenység. A nevelés alanya az ember, aki nem csak egyed és egyéniség, hanem benne „összefutnak az embertársaktól, sőt a már letűnt nemzedékekből és egyedekből kiinduló hatásszálak és mindenegyes emberből ilyenek indulnak ki; minden egyén egy rendkívül bonyolult háló csomója”. A pedagógiának ezt a sok és sokféle relációban létező embert kell figyelembe vennie, melynek alapstruktúráját az alábbi öt pontban adja meg: 1) A tudat, melyben ott vannak az ismeretek, a vágyak, az elhatározások. 2) Az ún. engrammák, vagyis mindaz az információ, ami a tudatban valaha benne volt, elraktározódik, melyek ott élnek a tudat alatt, és megfelelő ingerre ismét felszáll a tudatba. 3) Az alig tudatalattiban (im Unbewussten), mélyebben az ún. engrammáknál, ott vannak a tehetségek és a diszpozíciók, vagyis a fogékonyságok és valamire való készségek, késztetések. Ezek, ellentétben az engrammákkal, sohasem lépnek a tudatba, hanem inkább a „tudatjelenségek· magyarázatára felvett hipotetikus jellegű valóságok”. 4) Még mélyebben húzódnak az ún. hajlamok és ösztönzések, melyek „talán soha valósába nem szöknek, de arra késztetnek”. 5) A hajlamoknak és ösztönzéseknek „hajszálgyökerei a legmélyebb rétegbe ereszkednek és onnan szívják életük erejét. Ebben a rétegben találkozik titokzatos egyesülésre az egyéni életkeretek között megvalósuló testi és szellemi élet. [...] Ma ezt az egyediség biológiai rétegének mondják, amennyiben az egész személyiség gyökere, konstitúciónak.” Mármost ami a nevelés alapját adja, az a nevelékenységnek nevezett sui generis adottságunk, ami nem lehet azonos a fejlődékenységgel, mert azt belső tényezők indítják és irányítják, ellenben a nevelékenység a céltudatos külső és belső ráhatások iránti fogékonyságot jelenti, melynek forrása a szólíthatóság. Mármost hol vannak ennek a nevelékenységnek, szólíthatóságnak a határai? Az empirizmus szerint bármivé lehet az ember, míg a nativizmus szerint minden eleve adott, tehát nincs értelme annak a nevelésnek, mely ezt a határt akarja megváltoztatni. A nativizmusnak igaza van abban, hogy „az ember alaprétegében elhelyezkedő örököltségek, gének nem változtathatók az ellenkezőre, nem cserélhetők ki, tehát nem nevelhetők. De hozzáértő, következetes vezetés alatt igenis elég jelentősen befolyásolhatók a magasabb rétegek, a fenotípus — s ebben igaza van az empirizmusnak. Sőt, pedagógiailag a genotípus bizonyos határok között befolyásolható, amennyiben nevelői befolyással kifejlődésre szólíthatok értékes alapelemek és tehetségek, ellenben háttérben maradásra, ki nem alakulásra szoríthatók a negatív alapvonások, és mert semmiféle módszer eleve meg nem állapíthatja, kiben mi lakik, ezért a jó nevelő úgy tesz, mint az ügyes muzsikus az orgonával, melyet még nem ismer: végigbillentyűzi, kipróbálja összes regisztereit.”2 Az embert jelentősen befolyásolja nevelésében, nevelhetőségében életkora, neme, társadalmi környezete, közelebbről a kortársai, nemzete, a közeg (tömegek). A nevelési folyamat másik főszereplői a nevelési tényezők és a nevelők, melyek közül az első a tér és az idő, s velük az anyanyelv, melynek „szárnyain jár a sejtés, értés, érzés, megnyílik az erkölcs világa az első parancsban, a vallás az első imádságban”. A környezet 2 Vö. Mészáros, Ι-Németh, A.-Pukánszky, B., Neveléstörténet. Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe, Budapest 2005. TEOLÓGIA 2010/3-4 193
