Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 3-4. szám - Borián Tibor: Schütz Antal, a piarista
Schütz Antal, a piarista BORIÁN TIBOR Az ünneplésre az íróasztala mellől állították fel rendtársai. A sok dicséretet puritán egyszerűséggel fogadta, hisz minden munkáját piaristasága jegyében végezte. Az 1930-as évek nagy vállalkozása volt tehát az ún. „publicumok” tartása az egyetemen. Öt jelentős témát dolgozott fel tíz-tíz előadásra bontva: Krisztus (1930), A házasság (1932), Isten a történelemben (1933), Az örökkévalóság (1936), Eucharisztia (1938). Előadásainak nagy volt a visszhangja, és a témák könyvben megjelentetésével jelentős olvasótábort is szerzett az ügynek, azaz Isten Országa sokoldalú és tudományos kibontásának. Mindebben a rendalapító szellemében, a „pietas et litterae” kettősségében járt el. Bizonyítani akarta — jó tanár módjára —, hogy amit mond, azt mélyen hiszi, és a modern kor szemléletébe beleilleszthető, vele harmóniába hozható a kinyilatkoztatás. Ugyanezt a célt szolgálta a rendtársaival közösen megalkotott Szentek élete I—IV. kötete is, amely hiánypótló alkotás lett a XX. század első felében. Előadásaiban, írásaiban alapvető pedagógus karaktere, a megismert igazságok közlésének igénye vezette. Sokoldalú munkássága állami elismerést is hozott: 1930-ban maga a kormányzó adta át neki a Corvin-koszorú kitüntetést hittudományi alkotásaiért, majd 1941-ben megkapta a Corvin-láncot is. Mindezt a megfeszítő tevékenységet csak úgy folytathatta, ha számára egy nyugodt alkotó helyet biztosít a piarista rend. Könyvei tiszteletdíjaiból építették meg a Svábhegyen az általa ,,Cassiciacum”-nak nevezett nyaralót. Természetesen a beruházás és a tulajdonjog a rendre maradt. Később noviciátusi házként szolgált. A szüntelen megfeszített munka (éjjelente csak pár órát pihent, sokszor reggel ötig dolgozott) kimerítette szervezetét. Az első agyvérzés hatvanegy éves korában, 1941. február 16-án érte. Ebből aránylag hamar felgyógyult, bár végtagjain a bénulás nyomai megmaradtak. Még attól az évtől újra tanított a háborús események közeledtéig. 1944 őszén Mosonmagyaróvárra, majd Ausztriába távozott, és csak 1946-ban tért vissza. Ekkor harmincéves egyetemi tanárság után nyugdíjazták. A Kalazantinumban még órákat adott az 1948-ban bekövetkezett második agyvérzéséig. Utolsó megjelent műve — jellemző piarista lelkületére —: Assisi Szent Ferenc mint nevelő (1947). 70. születésnapját családi, rendi körben ünnepelték 1950-ben, de a Hittudományi Akadémia is köszöntötte. Kéziratban maradt írásai bizonyítják, hogy utolsó erejéig igyekezett hasznára lenni a magyar katolikus nevelésnek (pl. Pedagógia, Szent István Társulat, Budapest 2010). Súlyosan megrokkantként töltötte hónapjait, egészen 1953. április 20-án bekövetkezett haláláig. A gyászolók és tisztelők hálás sokasága kísérte utolsó útjára a Farkasréti temetőben. Az eddigiekből kitetszik, hogy Schütz Antal hűséges, szolidáris tagja volt Kalazanci Szent József magyarországi családjának. Egy személyben volt mély lelkű pap, kiváló tanár, európai rangú tudós és közvetlen ember. Baráti köre a hozzá szellemiekben közel álló rendtársakból került ki, de mások által is megszólítható volt. Ezt egy kedves történettel érzékeltetem. A professzor úr szokásos sétájára indult a rendházból, amikor a portás utána szólt: „Miért megy ki a professzor úr ilyen esős, rossz időben?” Ő megfordulva így válaszolt: „Jegyezze meg, kedves, hogy a rossz az erkölcsi kategória — ezért az időjárás legfeljebb kedvezőtlen.” És ment ki az esőbe... Mindig jellemezte a hallatlan munkabírás, az elkötelezett szorgalom. Az önnevelés, a jellemnevelés képviselője volt önmagával és másokkal szemben. Minden szavával, egész egyéniségével tanított, igényeket támasztott: a középiskolában, az egyetemen, a nagyközönség előtt. Szívesen hallgatták világos okfejtéseit, rendkívüli műveltségről tanúskodó, plasztikus fogalmazásait. 166 TEOLÓGIA 2010/3-4
