Teológia - Hittudományi Folyóirat 43. (2009)
2009 / 1-2. szám - Szeiler Zsolt: Aquinói Szent Tamás intencionalitás koncepciójának történeti gyökerei
Aquinói Szent Tamás intencionalitás koncepciójának történeti gyökerei SZEILER ZSOLT jelezte viszonyok kikényszerítik a belátást, hogy a valóságban valódi intencionális irányulások működnek.25 26 A metafizikai exkurzus után forduljunk az intellektus felé. Azt találjuk, hogy annak legalapvetőbb működései éppen az iménti természeti törekvésen, a természeti inten- cionalitáson alapulnak. Hiszen minden megismerő képesség természeti törekvéssel vágyik a neki megfelelő tárgyra11' Valójában már ezzel a belátással kezdődött Arisztotelész Metafizikájának első mondata is. Amikor Tamás e híres kezdősort elemzi27 a tudomány ideologikus szerkezetét veti fel, s ennek mélyén a természeti intencionalitás puszta vágytermészetét pillantja meg. Példáiból világos: az intellektus megértésre törekvését éppoly fundamentális irányulásnak tartja, mint az elejtett kő zuhanását. Az intellektus ezen irányulása pedig alapjában nem egyéb, mint a lélek vágya, hogy önmagát realizálja. Az intellektus ugyanis csupán potenciálisan minden (ennyiben a legtökéletlenebb entitáshoz, a matéria prímához hasonlatos) és valamivé csak azáltal válik, hogy valamit, valami mást megért. Anzenbacher szavaival: „A tudat mindig valaminek a tudata, arra való vonatkozás, ami nem önmaga, azaz intencionális.”28 Ezért a tomista intenciónalitás sajátos keveréke, szintézise lesz az aktivitásnak és a passzivitásnak: lényegét a meghatározódásra való aktív törekvés adja, ám valódi önmagává csak valami más által gazdagodva lehet. Szent Tamás szerint ez hovatovább azt is jelenti, hogy az intellektus tárgyra irányulása az érzékiség (sensus) és az értelem (intellectus) szintézisében29 realizálódik (az intencionalitás ratio essendije). Egy olyan folyamat (actio) bontakozik tehát ki, amely csak a „végén” lesz azzá ami: tárgyat adó megértés. Hozzátehetjük, e folyamat megragadása is csak utólag lehetséges: minden reflexió feltételezi egy tárgy előzetes adottságát az intellektus számára (az intencionalitás ratio cognoscendae) .30 Az intellektus legalapvetőbb intencionális irányulása végső elemzésben nem egyéb, mint a neotomisták által excessusnzk keresztelt jelenség: Az emberi intellektus a megértés során a végtelenre lendül ki. Ezt az is mutatja, hogy bármely véges mennyiségnél nagyobbat is el képes gondolni. Azonban hiábavaló volna az értelemnek ez a végtelenhez való odarendelődése, hacsak nem létezne egy neki megfelelő végtelen dolog (res infinita)... és ezt nevezzük Istennek.31 Tamás az excessus dinamikáját olyannyira „kézzelfogható” adottságnak, valódi fenomén- nek látta, hogy egy istenérv premisszájául tette meg. Számunkra azonban most nem az érv bizonyító ereje az érdekes. Jelen kontextusban azért fontos, mert az excessus maga a tomista intencionalitás alapadottsága: az intellektus önmagát szüntelen túllépésként, „kíváncsiságként”, „vágyként” tapasztalja. Szüntelen nyugtalanságként, hiszen maga sohasem az, ami. Ugyanis az intellektus (ami potenciálisan a létezés egész univerzuma) vá25 Ezt olyannyira így vélte, hogy az akaratot is (mely nem más, mint racionális irányulás, racionális törekvés) egyszerűen a valóság legalapvetőbb dinamikus irányulásának aleseteként szemlélte. Vö. Summa theologiae (továbbiakban: STh) I. 59.1. co. és Kretzmann, N., The Metaphysics of Theism, Aquinas’s Natural Theology in Summa Contra Gentiles 1, OUP, Oxford, 1997, 201-203. 26 STh I q. 78 a. 1 ad 3. Vö. uo. arg. 3. és ST. I. 77. 3. Metafizika-kommentár 1.1. Anzenbacher: Die Intentionalität bei Thomas von Aquin und Edmund Husserl, Oldenbourg Verlag, Wien—München, 1972,107. 29 Im. 129. Ld. alább a 34. lábjegyzethez kapcsolódó idézet végét. Summa c. gent. 1. 43. 71
