Teológia - Hittudományi Folyóirat 43. (2009)
2009 / 3-4. szám - Gánóczy Sándor: Kálvin és Mária
GÁNÓCZY SÁNDOR Kálvin és Mária HOGYAN JÁRULTAK HOZZÁ A REFORMÁTOROK EGY MODERN MARIOLÓGIA KIALAKULÁSÁHOZ ÉS HOGY LEHET EZT ELKÉPZELNI? Ha a modem és a posztmodem élet egyik fő jelenségéből, a közvélemény-kutatásból indulunk ki, lehet, hogy jelentős különbséget észlelünk a mai nőideálok és a hagyományosan katolikus Mária-kép között. Ott a férfival való egyenértékűségét hangsúlyozó, vele egyenjogúsításra törekvő, munkájában, hivatásában, felelősségvállalásában, családi és nemi életében felszabadult ember képével találkozunk, emitt pedig az anyaság és a felszentelt szüzesség értékeit követő, szolgálatra és engedelmességre kész, önfeláldozásra is képes, szerető, szerény, alázatos, csendes lény jelenik meg előttünk. Ott nemegyszer még a radikális feminizmus követeléseit is halljuk, amely például a homoszexuális élet- közösség követelményeivel lép fel, emitt pedig az emberi üdvösség olyan lehetősége mutatkozik meg, amely gyökeresen természetfeletti és maga mögött hagy mindent, ami szexualitásra emlékeztet. Ezzel szemben a mindennapi médiumokban kevésbé van szó arról a történelmileg megalapozható teológiai felismerésről, hogy a következetesen az evangéliumokra visszamenő mariológia oda is tud hatni, hogy a nő társadalmi és egyházi emancipációját elősegítse. Amennyiben ez igaz, nincs áthidalhatatlan szakadék ezen a téren az első keresztény századok és a modem világ emberképének egy lényeges összetevője között. Egy másik munkahipotézis szerint, amelynek a következőkben szeretnék utánajárni, négy és fél évszázaddal ezelőtt Luther és Kálvin szintén hozzájárultak ehhez a fejlődéshez, amennyiben a Máriáról szóló szövegmagyarázataikban a bibliai tanúságokat részesítették előnyben. Jelszavuk a „sola scriptura” volt, amely szerint csakis a szentírási értesülés és a helyesen értelmezett szentírási szöveg döntő egy adott tanítás igazolásában, nem pedig az innen is onnan is felhozott hagyományérvek; ez egy olyan tétel volt, amelyet nagymértékben a II. Vatikáni Zsinat is magáévá tett. A XVI. század közepén az egyházban annyi kinövés és bálványimádásra emlékeztető ájtatossági gyakorlat buijánzott az egyszerű nép körében anélkül, hogy a püspökök és a lelkipásztorok említésre méltó intézkedéseket hoztak volna ellene, hogy érthető módon a reformátorok jelszava „sola scriptura” erősen kritikus, sőt agresszív jelleget öltött magára. Magában foglalta az ószövetségi próféták idegen istenek kultusza elleni tiltakozását, amely vaskosan evilági érdekek szolgálatában törekedett természet feletti erőket kiaknázni. A szentek, mindenekelőtt Mária tiszteletét ilyen kinövésektől kellett megszabadítani. Ebben az összefüggésben például a Szűzanyát nem szabadott többé „mennyek királynő asszonyának” titulálni, aki csodálatos erényei miatt méltó lenne az isteni kegyelemre, sőt annak közvetítésére. A reformátorok szemében az is ellentmondott az keresztény istenközpontúság elvének, 146 TEOLÓGIA 2009/3-4 • XLIII (2009) 146-153
