Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 1-2. szám - Szuromi Szabolcs Anzelm: Az érett középkori egyházi bíráskodás és bírósági szervezet sajátosságai
Az érett középkori egyházi bíráskodás és bírósági szervezet sajátosságai SZUROMI SZABOLCS ANZELM penitenciárius állt, aki bíborosi rangban volt. A hivatalt mind VI. Kelemen (1342—1352), mind pedig VI. Ince (1352—1362) átszervezte. A főpenitenciáriust segítették az al (vagy kisebb) pentenciáriusok, akikből a XIV. századtól kettőt alkalmaztak. Alájuk tartozott a segédszemélyzet, ami auditorokból, jegyzőkből (notarius), plumbatorokból, scriptorokból, correc- torokból, és procuratorokból állt. Az alpenitenciárusi tisztséget előszeretettel töltötték be a koldulórendekhez tartozó személyekkel. Tevékenységükhöz elengedhetetlen volt az egyetemi grádus, illetve a nyelvismeret. A penitenciárián dolgozó írók (scribes) kollégiumba tömörültek, amelynek nagyon szigorú előírásai voltak, melyek betartását a fő- penitenciárius ellenőrizte. Tevékenységi körük főleg a pápának fenntartott ügyek megoldására, a diszpenzáció megadására házassági szabálytalanságok és akadályok esetében, továbbá a privilégiumokkal kapcsolatos törvénytelenség vagy jogtalanság ügyeiben való eljárásra teijedt ki. A Rómába felteijesztett egyes peres ügyek esetében már a XII. században felmerült a bizonyos fokú centralizáció szükségessége. III. Ince pápa (1198-1216) egy bíborost és egy káplánt nevezett ki a Rómában lévő peres iratok rendezésére. Feladatkörüket a pápa hivatalosan megerősítette 1212-ben. A XIII. században bekövetkezett változások szükségessé tették egy központi bíróság kiépítését.13 1252-ben IV. Ince pápa (1242—1254) kinevezett egy általános auditori (auditor generalis) a Szent Apostoli Palota ügyeinek intézésére. Húsz évvel később Gulielmus Durantis vezetésével14 már auditorok kollégiumáról beszélhetünk, amely az általános auditor tanácsát képezi. A XIII. század végére pedig a Palota Auditóriumának joghatósága már kiteljed minden olyan világi és büntető ügyre, amelyben az Egyház illetékes. A pápa a fontosabb ügyekben való ítélkezést (causae maiores), fenntartotta a hivatalt vezető bíborosnak. Az auditorium tényleges szervezete 1331-ben, XXII. János pápa (1316—1334) alatt épül ki. Az eljárási szabályok kialakításában fontos szerepet játszott Guy Foulcoi, a későbbi IV. Kelemen pápa (1265—1268), aki hosszasan tevékenykedett a francia kúriában, és így alapos ismeretekre tett szert az egyes peres ügyek kezelésében, amelyet hasznosított a pápai kúriában. A Signatura Apostolica15 kezdetei a XIII. századra nyúlnak vissza, amikor az igazságot, illetve kegyeket érintő kérdésekben egy bíborosokból és a kihallgatást végző káplánokból álló kommisszióra bízta a döntési jogot a pápa. Stabilan működő szignatúráról IV. Jenő pápa idejétől (1431—1447) beszélhetünk. VI. Sándor pápa (1492—1503), majd pedig II. Gyula pápa (1503—1513) átszervezésének köszönhetően a Szignatúra két területre bomlott (gratiae et commissionum). Már a XV. század végére mindkét terület élén bíboros prefektus állt. A Signatura iustitiae volt hivatva az egyházi bíróságok jogtalan ítéleteinek a megváltoztatására. alii minores Poenitentiarii superdicti, et scriptores eiusdem Poenitentiariae praesentes et posteri, ac procuratores, caeterique ministri dicti officii nitide, pure ac sincere, quae eis ratione dicti officii imminent uel imminebunt agenda, studeant exercere; seque sollicitos et obsequiosos exhibeant ad salutarem et celerem expeditionem eorum, qui de diuersis mundi partibus ad eosdem maiorem et minores Poenitentiarios tamquam medicos animarum duxerint recurrendum, eis de spirituali salute, prout ad eorum spectat officium, caute, discrete et salubriter prouidendo (...) Bullarum diplomatum et privilegiorum Sanctorum Romanorum Pontificum collectio, ed. F. Gaude, I-XXIV+App., Augustae Taurinorum 1857-1867. IV. 416-417; vő. Tamburini, F., La penitenzieria apostolica durante il papato avignonese, Roma 1990, 251—268. Maga a Rota kifejezés a XIV. század végéről származik és kereket jelent. 14 Erdő, P., Storia della scienza del diritto canonico. Una introduzione, Roma 1999, 102, 124. 15 Dictionnaire de droit canonique, sous la direction de R. Naz, I—VII, Paris 1924—1965. VII. 1012—1013. TEOLÓGIA 2008/1-2 73
