Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 1-2. szám - Kránitz Mihály: A modernizmus elítélése
KRANITZ MIHÁLY A modernizmus elítélése 2. FOGALMI TISZTÁZÁS Nagyon sok tudományban előfordul, hogy alapvető kifejezéseik könnyen mágikus szavakká vagy szimbólumokká változnak: egy meghatározott összefüggésben kialakulva történetileg folyamatos jelentéssel bíró állításban gyakran elszakadnak eredeti jelentésüktől, és az eredeti értelmükkel össze nem egyeztethető módon használják mint közismert kifejezést. Valami hasonló történt a modernizmus fogalmával, mely a modemitás szóból származik. A kifejezés csak rövid ideig élte sokszoros jelentésmódját, hogy aztán hamarosan negatív jelentést vegyen fel, egészen addig, hogy egy bárkire kimondható vádat jelentsen, melyről mindenki tudta, hogy mire vonatkozik. Itt azonban egy olyan jelenséggel állunk szemben, amely nem a teológiai vagy egyházi hagyományból, hanem főképpen a világi oktatásból származik. Amikor tehát a modernizmusra gondoltak, akkor azt mindig az alkalmi ellenféllel hozták összefüggésbe, vagy pedig mint egy paradigma egyik elemét emlegették. A XX. század első éveiben minden lehetséges rosszat elmondtak a modernizmusról, mely nem más — vélték elitélői —, mint minden eretnekség gyökere és összefoglalása. Ezért ezt az egyház történetének a legösszetettebb és legalattomosabb eretnek rendszerének tekintették, olyannyira, hogy az első századok arianizmusát és gnoszticizmusát követően a modernizmust minősítették a legfélelmetesebb egyház elleni támadásnak. Történetileg ez a tanbeli elhajlás — vagy helyesebben ez a gondolkodásmód - gyakran a hívőket is megérintette, oly mértékben, hogy még a legutóbbi időkben is beszéltek neo- modemizmusról, vagyis a modernizmus visszatéréséről. Még a XX. század nagy keresztény gondolkodója, Jacques Maritain (1882-1973), aki önmagát „garonne-i parasztnak” definiálta, megállapította, hogy a mostani idők neomodemista áramlata sokkal veszélyesebb, legalábbis az értelmiséginek mondott körökben, mint amilyen a X. Piusz által elítélt és a mostani szempontból csak egyszerű szénanáthának tekinthető modernizmus volt.2 3. KULTURÁLIS KÖRNYEZET A modernista válság meghatározásához a XIX. század végi szellemi világba kell visszatérnünk, a szellemek átalakulásának és a tudomány új megfogalmazásának az idejére. A IX. Piusz által 1864-ben Syllabus néven kiadott tévedések jegyzéke a modern világ elutasításának csúcspontját jelentette. Az egyház elhatárolódott attól, hogy a fejlődéssel, a liberalizmussal és a modem civilizációval szövetségre lépjen. Ettől kezdve rendkívül konfliktusos helyzet alakult ki az egyházon belül, mert a legkisebb megegyezési kísérletet is ellenségesnek vélték. Ezekből a kezdeti reakciókból született a hivatalos egyházi magatartás, amely a rendíthetetlenség légkörében keletkezett. Az egymást követő pápák, köztük IX. Piusz, XIII. Leó és X. Piusz ugyanazt a vonalat képviselték. Az első elítélte a lehetséges kiegyezést, a második világosan kimondta, hogy a hívek nem fogadhatják el a francia forradalomból született világot. Ezalatt a tudomány teljesen szembefordult a vallással: itt tehát harcról volt szó, mivel először a vallás ellen léptek fel.3 2 Vö. Maritain, J., A garonne-i paraszt, SZÍT— Kairosz, Budapest 1999; Uő., Az igazi humanizmus, SZÍT, Budapest 1996. 3 Duroselle, J.-B. - Mayeur, J.-M., Histoire du catholicisme, PUF, Paris 1998’ (chapitre VIII: L’Église catholique au XIX? siéde), 98-112. 4 TEOLÓGIA 2008/1-2