Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 1-2. szám - Puskás Attila: A Szentírás értelmezése Aquinói Szent Tamás teológiájában
I PUSKÁS ATTI LA A Szentírás értelmezése Aquinói Szent Tamás teológiájában Henri de Lubac a középkori exegézisről készített nagy monográfiájában írja, hogy az Egyházat a középkor folyamán az az egyöntetű meggyőződés vezette, hogy a Szentírás a teljes isteni kinyilatkoztatást tartalmazza, és a teológia alapvetően a Szentírás magyarázatát jelenti. Sőt maga a Szentírás az igazi teológia eminens értelemben — ahogyan Szent Tamás fogalmaz: „Theologia quae Sacra Scriptura dicitur” -, hiszen az nem pusztán Istenről szóló emberi beszéd, hanem Isten önmagáról kimondott szava, Isten önismeretében részesítő igéje.1 A teológus elsőrendű feladata ennek az isteni szónak az értelmezése, „Isten theológiájának” a megértése és közvetítése. A Szentírást azonban az Egyházban kell hallgatni és olvasni, mert az apostoli hagyományt átörökítő élő tradícióban tárul fel a szent iratok hiteles értelmének gazdagsága. Az újszövetségi írásokban — különösen is a páli levelekben - már fellelhető a Szentírás betű szerinti és lelki-szellemi értelmének a megkülönböztetése, mely a II. századi egyházatyáktól kezdődően, majd főként Alexandriai Kelemen, Origenész, Jeromos és Ágoston munkálkodásának köszönhetően a bibliai szövegek többsíkú értelmezéséhez vezetett. A középkori exegézis örököse és továbbépítője ennek a tradíciónak. A Szentírás jelentéssíkjainak a megkülönböztetésében két egymással párhuzamos hagyományszál fut végig a középkoron. Az egyik, Origenész és Jeromos nyomán, a bibliai szövegek hármas értelmét: a historikusát, a morálisát (tropologikus) és a misztikusát vagy allegorikusát különbözteti meg. A Cassianusra és Ágostonra visszanyúló, Beda Venerabilis és Rabanus Mauras közvetítette másik hagyományszál a Szentírás négyes értelméről tud: a literálisról vagy historikusról, az allegorikusról, a morálisról vagy tropologikusról, és az anagogikusról.2 A kettős hagyományszál azonban nem jelent két szigorúan különálló vagy egymással szembehelyezkedő interpretációs irányzatot. Alkalmanként ugyanazon szerzőknél, néha ugyanazon művükön belül megtaláljuk mindkettőt (Sevillai Izodor, Canterbury Anzelm), amikor a Szentírás hol hármas, hol négyes értelméről beszélnek. Máskor kifejezetten szóvá teszi a szerző, hogy például az anagogikus jelentést az allego1 In Boet. De Trin., q. 5, a 4. Lubac, H. de, Esegesi medievale. I quattro sensi della Scrittura, Roma 1959, 92. A Summa theologiae első quaestioj&ban, mely a szent tudományról, a teológiáról értekezik, a „sacra doctrina” és a „sacra Scriptura” váltakozva és egymás szinonimájaként szerepelnek. Tamáshoz hasonlóan fogalmaz Bonaventura is: „sacrae scripturae, quae theologia dicitur”, Brevil., prol. Vő. Lubac, H. de, Esegesi medievale. I quattro sensi della Scrittura, 246. 40 TEOLÓGIA 2008/1 -2 • XLIl (2008) 40-57
