Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - Puskás Attila: XVI. Benedek tanítása a halál utáni tisztulásról a "Spe salvi" enciklikában
XVI. Benedek tanítása a halál utáni tisztulásról a „Spe salvi" enciklikában PUSKÁS ATTILA zív az Isten megtisztító szeretetével való találkozás tapasztalata a tisztuló számára. Ez utóbbi pedig azon is múlik, hogy mennyire befogadó kész Isten megtisztító szeretetére az ember.52 * * 6. KÖZBENJÁRÁS A MEGHOLTAKÉRT A megholtak tisztulásáért végzett közbenjáró imádság lehetőségét és szükségességét állítja a 2Makk 12,42—45 szentírási szakasza, melyre a Spe salvi enciklika is utal (nr. 48). Ezt a közbejáró imádságot végzi az Egyház a liturgiájában, amint azt már a legkorábbi időkre visszamenő liturgikus imádságok szövegei is jól mutatják. A megholtakért mondott ima, szentmise felajánlás és áldozatvállalás lehetőségét erősítik meg a Tanítóhivatal tekintélyi megnyilatkozásai is. Ám felmerülhet bennünk a kérdés, mi tulajdonképpen az értelme ennek a gyakorlatnak? Ha a halál után még tisztulásra van szükség ahhoz, hogy valaki eljusson a teljes életszentségre és így a szent Istennel való boldogító közösségre, akkor mi miért „avatkoznánk bele” ebbe a legszemélyesebb történésbe? Ha az a cél, hogy az elhunyt valóban megtisztuljon mindentől, ami akadályozza az üdvösség elérésében, akkor miért is akarnánk lerövidíteni vagy egyenesen kiiktatni ezt a tisztulást? Vagy hát miben is áll az, hogy a zarándokegyház tagjaiként segíthetjük a tisztulás állapotában lévő testvéreinket? Hogyan hathat a mi imánk, szentmise felajánlásunk, önkéntes áldozatvállalásunk az ő tisztulásukra? Körlevelében a pápa azzal válaszol e kérdésekre, hogy az ember relacionális-dialo- gikus létmódjára hivatkozik, mely istenképiségének lényegi tartalma. így fogalmaz: „egy ember sem önmagába zárt egyed. Kapcsolatban vagyunk egymással és sokszoros hatással vagyunk összekötve. Senki sem él egyedül. Senki nem vétkezik egyedül. Az én életembe állandóan beleszövődik a mások élete: abba, amit gondolok, mondok, teszek, művelek. És megfordítva, az én életem is beleszövődik a másokéba: rosszba és jóba egyaránt, így a másikért mondott kérésem az ő számára nem idegen, nem külsődleges a halál után sem. A lét egybefonódásában a neki szóló hálám, az érte mondott imádságom az ő tisztulásának egy részét jelentheti.” (Nr. 48) A halál után tisztulok megsegítésének lehetőségét teológiailag a communio sanctorum egyházi valóságából és a helyettesítés titkából kiindulva lehet megalapozni. A pápa megfogalmazása nagy vonalakban megismétli eszkatológiai művének egyik alapgondolatát. Antropológiai megfontolása arra irányítja a figyelmünket, hogy az ember egyszerre helyettesítheteden szabadsággal rendelkező személy és ugyanakkor személyi identitása a másokkal való kapcsolatban alakul ki. Az ember nem önmagába zárt „mo- nász”, hanem mindig más személyekkel való kapcsolatban él, személyes élettörténetébe, 52 A mennyei dicsőségbejutó ember átélt idejének a minőségét úgy jellemezhetnénk, hogy az a szeretet életének és közösségének elveszítheteden és beteljesedett kairosza. E kairosz átélt tartamát a jelen határozza meg. Az Isten örök életében, örök jelenében véges és teremtményi módon részesedő ember önnön múltját hiánytalanul és egységben birtokolja, mint jelent. Ebbe a jelenbe a közbenjárás révén belevonja embertársainak életét is, így jelene mintegy koextenzív minden ember belső idejével. E jelen beteljesedett élet, mégis két szempontból jö- vőies. Egyfelől nyitott a mindig nagyobb Istennek mind teljesebb befogadására. Másfelől várja a szentek közösségének teljességét és az egész teremtett világ megdicsőülését. Az Istent végleg elveszítő ember helyzetét a hit, remény és szeretetnélküliség határozza meg, mely túlvilági időiségének az üresség, abszurditás, kilátástalanság minőségét adja. Feltételezhetően olyan belsőleg átélt tartam felelhet meg ennek, melyet a jövőnélküliség, és múlt jelenbeli egységbe foglalhatatlansága jellemez. 211
