Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)

2008 / 3-4. szám - Puskás Attila: XVI. Benedek tanítása a halál utáni tisztulásról a "Spe salvi" enciklikában

PUSKÁS ATTILA XVI. Benedek tanítása a halál utáni tisztulásról a „Spe salvi" enciklikában tolni.14 Vértanúk vagy hitvallók közbenjáró imájára a püspök a kiszabott vezeklési idő előtt már megadhatta az Egyházzal való kiengesztelődést, vagy könnyíthetett a vezeklés mértékén. Az Egyház közbenjáró segítségének hatékonyságába vetett hit vonatkozott a halál utáni állapotra is. Ha a bűnbánó nem tudta halála előtt teljesíteni az elégtételadást, s így még szükséges volt számára a halál utáni tisztulás, ebben a tisztulásban segíthette őt a földi Egyház, mindenekelőtt annak szentéletű tagjai, és az egész közösség közbenjárá­sát kifejező papi imák. A megtérés és a kegyelem egységének az alapelve megmaradt az Egyház későbbi bűnbánati gyakorlatában is, amikor a nyilvános kiközösítő eljárást felvál­totta az egyéni, titkos bűnbevallás. Noha a bűnbánó közvetlenül a bűnbevallás után meg­kapta a feloldozást, azaz megtörtént a kiengesztelődés Istennel és az Egyházzal, továbbra is feladata maradt, hogy a kirótt elégtételt, vezeklést teljesítse, az okozott kárt jóvátegye és felszámolja a bűn következményeit magában. Nyugaton ezt inkább helyreállító/büntető elégtételnek, Keleten inkább a bűn okozta sebeket gyógyító folyamatnak tekintették. A bűnbánati gyakorlat sorrendjének a megváltozása ellenére tehát megmaradt az az alap­elv, hogy az isteni megbocsátó kegyelem és a személyes megtérés egységet alkotnak. Megmaradt az a meggyőződés is, hogy ha valaki nem tudja teljesen felszámolni magában a bűn következményeit halála előtt, akkor számára szükséges a halál utáni tisztulás. Az ortodox teológia nem beszél arról, hogy a megholtak állapotát megtisztító, ve­zeklő vagy engesztelő szenvedések jellemeznék. Meyendorff szerint ennek az az oka — túl az apokatasztaszisz gyanúján —, hogy a latin és a görög teológia bűn és üdvösség fel­fogásának más és más a súlypontja. Az ortodox teológus úgy látja, hogy a latin jogi szem­lélet a bűnben elsősorban Istennel szembeni adósságot lát, mely az isteni igazságosság alapján jóvátételt kíván. Ha ez nem vezet teljes tisztuláshoz a földön, akkor a halál utáni tisztító szenvedéseknek kell azt teljessé tenniük. Ezzel szemben a görög szemlélet a bűn­ben inkább erkölcsi és lelki betegséget lát, melyet az isteni szeretet és türelem tud meggyógyítani. Ez szükséges ahhoz, hogy az ember közösségre léphessen Istennel és „átistenüljön”.15 E görög szemléletmód számára idegenül hangzik az a latin jogi meg­fogalmazás, hogy a bűnbánatot tartó embernek a földön elégtételt kellene adnia (satisfac­tio), illetve a halál után eleget kellene szenvednie (satispassio) vagy engesztelnie, hogy az 14 Vö. Cyprianus, Epist. 55,20. Szent Cyprianus (200k.—258) teológiájában a halál utáni tisztulás gondolata szo­rosan összekapcsolódott a Decius-féle keresztényüldözések alkalmával elbukottak üdvözülésének a kérdésével, illetve az egyházi bűnbánati-bűnbocsánati rend szerepével. A karthágói püspök tanítja a vértanúk végérvényes üdvösségre jutását közvetlenül a halál után. Az igazi lelkipásztori problémát azoknak a keresztényeknek a hely­zete jelentette, akikjó szándékúak voltak, de gyengéknek bizonyultak. Krisztust félelemből nyilvánosan megta­gadták, ám valójában keresztények akartak maradni és kérték az Istennel és az Egyházzal való kibékülést (pax cum Deo et cum ecclesia). A rigoristákkal szemben, akik úgy vélték, hogy az Egyháznak nincs hatalma a keresztség után elkövetett legsúlyosabb bűnök (hittagadás, bálványimádás, gyilkosság, házasságtörés) megbocsátására, Cyprianus az elbukottakat visszavette az Egyházzal való közösségbe bűnbánat és kemény vezeklés után. Állítot­ta, hogy az elbukottak bűne-gyengesége nem veszi el képességüket a tisztulásra. Erre van lehetőség az Egyház által kiszabott bűnbánati, vezeklő gyakorlatok elvégzésével. A Mt 5,26 alapján tanította, hogy ha a földi életben nem fejeződött be a vezeklés, akkor az folytatódhat a halál után is. A vezeklő bűnös, aki az Egyháztól rá kirótt vezeklés lejárta előtt meghal, a túlvilágon kell, hogy befejezze az elégtételadást. Antonianushoz írt levelében (Epist. 55) Cyprianus használja a „tűz általi tisztulás” szófordulatot is a szenvedések és a bűnhődés általi javulás kifejezésére. E tisztulási folyamatban az Egyház hathatós közbenjáró imájának is fontos szerep jut, főként a püs­pök és a szenvedéseket a hitben állhatatosan elviselő vértanúk, illetve megcsonkított hívők imájának. A halálon túli tisztulás, mint az Istennel és az Egyházzal való megbékélés érdekében végzett földi tisztulás folytatása és be­fejeződése lehetőségének és szükségességének az állításával Cyprianus a purgatóriumról szóló tanítás középpon­ti gondolatát fogalmazta meg. Vö. VANYÓ, L., Az ókeresztény Egyház és irodalma, in Ókeresztény írók 1, Buda­pest, 1980, 443-456. Meyendorff, J., A bizánci teológia, 335k. 190

Next

/
Oldalképek
Tartalom