Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: A krisztushívők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk
A krisztushívők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk KUMINETZ GÉZA kapjuk, s ezt az ajándékot attól várjuk, aki egyedül képes adományozni. [...] Az optimizmus reménye tehát azt mondja, hogy magunknak kell véghezvinnünk, amire várunk, és csak az adatik meg nekünk, ami képességeinkből tellett. A keresztény remény viszont azt, hogy van egy tényleges reményünk, minden lehetőségünkön túl: a Jézusban közénk jött és bennünket megváltó Isten hatalma és emberszeretete.”120 Nincs és nem is lesz földi mennyország, ez hamis utópia. Ennek a téveszmének meglepő szellemtörténeti gyökereire mutatott rá Molnár Tamás. Molnár három meghatározó személyre visszavezethető felfogásnak, illetve azok hatásának tulajdonítja a ma uralkodó jóléti társadalom és utópia kialakulását. Nevezetesen Joachim a Fiore apát tévedésére121, melyet aztán e gondolat sajátos „humanizálása” kísért. Eme humanizált felfogás szerint ,,a) az ember képes megértem a történelem struktúráját és előre megmondani annak menetét; b) az Egyház által tanított kinyilatkoztatás nem az utolsó, az Ótestamentum és az Újtestamentum kora után lesz egy harmadik korszak, mégpedig a Szentiéleké. [...] a harmadik korszakban az új, szellemi ember a leplezetlen igazságról szerez majd tudomást, és közvetlenül a Szentlélektől kapja meg mindazokat a karizmatikus ajándékokat, amelyek tökéletesedéséhez szükségesek. [...] ama végső korszakban megszűnik az egyház, mint a lélek vezetésének intézménye, a szentségek, mint a kegyelem csatornái és a papság, mint közvetítő.”122 Ez a felfogás végül is azt jelenti, hogy nem lesz bűn, nem lesz állam, nem lesznek többé szegények, nem lesz elnyomás, mert minden emberben a Szentlélek uralkodik. A katolikus egyház szerint ez a felfogás gyökeresen hamis, tehát ellentétes a katolikus hittel, reménnyel és szeretettel. További szempont, hogy ha az emberiség kezdetén létezett a paradicsom mint sajátos kegyelmi állapota az embernek, azt Krisztus a maga egészében nem állította helyre. Megváltó tevékenységével érdemet szerzett, amivel kiérdemelte számunkra a bűnbeesés előtti állapot helyreállítását és kiérdemelt számunkra minden kegyelmet, végül kiszabadított a sátán hatalmából.123 Ugyanakkor Krisztus megváltó tevékenységével nem szerezte vissza a „természetkívüli adományokat, hanem meghagyta testi-lelki életünk gyarlóságait: a rendetlen kívánságot, a szenvedékenységet, a testi halált, a tudatlanságot és a természet hatalmaival szemben való jobbágyságunkat. Mégpedig azért, mert ez más üdvrendet jelentene, magának a paradicsomnak visszaállítását és a keresztségnek csoda jellegét, és ezt Isten a bűnbeesés után már az eszkatológiai állapotnak tartja fönn. Mindazonáltal Krisztus mint az emberiség prófétája elvben legyőzte tudatlanságunkat, és legyőzte a halált, amennyiben föltámadásával legyőzte a maga halálát, s biztos alapot és reményt adott nekünk a fbltámadásra.”124 Mindebből az derül ki, hogy a bűnnel szemben hatékonyan vehetjük fel a küzdelmet, s ismét valódi szeretetkapcsolatban lehetünk a Kozmosz Gazdájával. Ám ehhez élnünk kell Krisztus gyógyszerével. S ebből a szempontból a szentségeket 120 Uo. 47^18. 121 E tévedés igazi szerzője Bénái Almarik (fl204), s ehhez később csatlakozott Joachim a Fiore. Ezt a három korszakról szóló tant a IV. Laterini Zsinat elítélte, mondván „hogy az nem annyira téves, mint esztelen”. Vö. Müller, E., Katholikus Erkölcstan I, Budapest 1876, 200. 122 Vö. Molnár, T., Keresztény humanizmus, Budapest 2007, 26-27. Ugyancsak Molnár és Müller is utal arra, hogy e nézetnek milyen hatástörténete van, hiszen olyan gondolkodók, mint Concorcet, Hegel, Comte és Marx is erre fűzik fel teóriáikat. Fichte, Hegel és Schelling panteista gondolkodók pedig azt tanították, hogy Péter (katolikus) és Pál (protestáns) tökéletlen egyházai után János egyháza, a tökéletes egyház jelenik meg a földön. Vö. MOLNÁR, T., Keresztény humanizmus, Budapest 2007, 27; MÜLLER, E., Katholikus Erkölcstan I, Budapest 1876, 200. 123 Vö. SCHÜTZ, A., Dogmatika II, Budapest 1937, 18. 124 Uo. 19. 167
