Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: A krisztushívők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk
KUMINETZ GÉZA A krisztushívők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk Mi köze van a reménynek mint teológiai erénynek a többi erényhez? A válasz elsőre tautologikusnak hangzik, de igaz. Egyszerűen reményt, erőt ad ahhoz, hogy ki-ki azzal a bizalommal álljon neki önnevelésének, erényéletének, értékekre törekvő élete kialakításának, hogy a nagy küzdelmeket vállalva törekedjék a jellemes életre, vagy ami ezzel ekvivalens kifejezés, a hősies és helyes Krisztus-követésre. Ez a remény és nagy harc minden erény kivívására, sőt a köztük kialakítandó harmóniára is vonatkozik, különben megreked a személyiség a haszonelvűség, vagy a középszerűség lépcsőfokán. Tehát birtokolja ugyan az erényeket valamilyen szinten, de azok nem fognak tudni hatékonyan az abszolút értékek szolgálatába állni, mert nincs köztük összhang, vagy ha azok ténylegesen nem állnak a végső értékek szolgálatában, végül túl gyengék ahhoz, hogy a holtponton átsegítsék a lelket. Állandóan reményünk tárgyát képezi, hogy sikerül(t)-e megközelítenünk az eszményt. Ebbéli bizonytalanságunkat csakis a reményünk ereje, s időről időre való felszítása küzdheti le, illetve az erkölcsi értékek birtokbavétele során aratott győzelmeink. Aki elcsügged, netán kétségbe esik, ugyan miért is folytatná a küzdelmet önmagával, embertársaival, családtagjaival, nemzetével, más nemzetek fiaival? Ugyan mi értelmét látná még annak, hogy okosan, igazságosan, bátran, mértékletesen cselekedjék? Ugyan mi értelmét látná annak, hogy hitéből erőt merítsen, hogy ne térjen le a szeretet ösvényéről? A természetfeletti remény és a sarkalatos erények közti kapcsolat megvilágításához látnunk kell, hogy ez a remény három mozzanatot foglal magában, nevezetesen az amor Deit, vagyis az Isten után vágyó szeretetet, a biztos várakozást (expectatio certa), mely vágyat és bizalmat rejt magában, végül a félelmet, amely egyfajta kétely is, hátha elveszítjük, vagy nem éljük el reményünk tárgyát. Isten a mi legnagyobb jótevőnk és végtelenül szeretetreméltó, tehát maga a törvényes igazságosság kívánja meg, hogy Őt szeressük. Isten igazi szeretete ugyanis parancsai megtartásában áll. „A justitia mellékerényeinek is van [...] a szeretetben részük. Különösen az oboedientiának, és agratitudónzk, mert a vett jótéteményekért hálákat adni kedves kötelesség. Ajustitiáaak többi társerényei [...] a humilitas, bizonyos tekintetben a gratitudo is, a pietas, az observantia, a veracitas, az affabilitas és a liberalitas, inkább a felebaráti szeretetben, az amor proximiben találkoznak.”93 A biztos várakozást tekintve abban is ott van a törvényes igazságosság szempontja, csakúgy, mint a hitnél, hiszen „az Isten ígéretet tett, hogy üdvözít bennünket. [...] [aki] meg fogja tartani ígéretét bizonyosan. Kell tehát, hogy az emberek bizalommal fogadják ígéreteit, s vágyat érezzenek azok után, amiket ígért. Istennek pedig jogos várakozása mivelünk szemben, hogy reményre keljünk. De hiszen éppen abban áll a justitia legalis, hogy az alattvaló adja meg hódolatát a felsőbbségnek, a kicsi ismeije el a nagyobb nagyságát, a teremtmény adja meg a Teremtő jogát.”94 A reményben ott munkáló félelemnél pedig „a justitia distributiva viszi az irányító szerepet. Isten ígérete ugyanis nem abszolút: az üdvösség elnyerésére a mi közreműködésünket is megkívánja, s nem részesíti ígéreteiben azokat, akik érdemteleneknek mutatják magukat. A jókat megjutalmazza, de csakis a jókat és méltókat”.95 Ilyen értelemben a reményben ott van tehát az igazságosság szempontja. A mértékletességgel, vagyis az önmérséklettel pedig hol érintkezik a remény? A „praesumptio megakadályozásában, nehogy vakmerők legyünk a bizakodásban akár Isten jóságában, akár saját képességeinkben, hogy az üdvösség ígéretét könnyedén megnyerhet93 Vö. Körössy, E., Az isteni és az erkölcsi erények egymásra való hatásukban, in Hittudományi Folyóirat 12 (1901), 815. 94 Uo. 814. 95 Uo. 160
