Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)

2008 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: A krisztushívők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk

erények68. Vannak szerzők, akik külön erénykategóriaként határozzák meg a vallásosság erényét69, beillesztve azt a teológiai és az erkölcsi erények mint következő csoport közé. Az erkölcsi erények közt a főhelyet az ún. sarkalatos erények70, vagyis az okosság71, az igazságosság72, a bátorság73 és a mértékletesség74 erényei foglalják el, majd ezeket követik KUMINETZ GÉZA A krisztushívők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk 68 Ezek „alapozzák meg, lelkesítik és határozzák meg a keresztény ember erkölcsi cselekvését. Formát adnak az összes erkölcsi erénynek, és éltetik őket. Isten önti az isteni erényeket a hívők leikébe, hogy gyermekeiként tudjanak cselekedni és kiérdemeljék az örök életet.” Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa (Szent István Kézi­könyvek 6), Budapest 2002, 483. Vö. Van Kol, A., Theologia moralis I, Barcinone—Friburgi Brisgoviae—Romae-Neo-Eboraci 1968, 131. Sze­rinte ez az erény a közvetítő az istenies erények és a sarkalatos erények között. De hasonló következtetésre jut E. Müller is: „A vallás, habár nem isteni erény, de az isteni erényekhez mégis nagyon közel áll, és utánuk az el­ső helyet foglalja el. 1. A vallás nem isteni erény. Bebizonyítható ez a) tekintélyi érvekből. Minden hittudós csak három isteni erényt fogad el, az apostol eme szavai szerint: Most még megmaradnak a hit, remény, szere­tet, e három. (lKor. 13); és a vallást az erkölcsi erények közé sorolják. — b) A dolog természetéből. Az isteni erények ugyanis közvedenül az Istenre vonatkoznak; ámde a vallás nem vonatkozik közvetlenül magára az is­tenre, hanem csak az Isten tiszteletére, valamint az igazságosság nem vonatkozik közvedenül az emberre, ki iránt kötelezettséggel tartozunk, hanem a kötelezettségre, mint tárgyára, mellyel az ember irányába tartozunk. Vagyis azt mondhatjuk, hogy a vallás csak bizonyos cselekmény közvetítése által vonatkozik az Istenre; a cse­lekményekre pedig, amelyekkel ti. az Istent tiszteljük, egyenesen és közvedenül vonatkozik a vallás. 2. Az iste­ni erényekhez nagyon közel áll. Mert a) a vallás jóllehet nem is közvetlenül, de közvetve mégis az Istenre vo­natkozik, ti. a tisztelet által, melyet irányában tanúsít és alaki tárgya, legalább közvetve és mellékesen, az isteni méltóság. — b) A vallás, mint Szent Tamás tanítja, némileg bizonyságot tesz a hitről, reményről és szeretetről, s így ez erényekkel bensőleg összefügg. 3. A vallás az isteni erények után az első helyet foglalja el, s a többi erköl­csi erényeknél magasztosabb. Mert nemesebb az az erény, amely közelebb érinti az Istent, ... mint a többi er­kölcsi erények ”. Vö. Muller, E., Katholikus erkölcstan II, Budapest 1877, 151-152. A vallást, illetve vallásossá­got háromféleképp érthetjük: 1) mint „az Isten ismeretét és szeretetét; e szerint van hamis és igaz vallás. [...] 2) az erényt, mellyel Istennek a kellő tiszteletet megadjuk. .. .3) jelenti azok állását, kik egész éltöket az isteni tisz­teletnek szentelik”. Vö. MÜLLER, E., Katholikus erkölcstan II, Budapest 1877, 150. Istent pedig háromféle mó­don vagyunk kötelesek tisztelni: bensőleg, külsőleg és nyilvánosan. Vö. MÜLLER, E., Katholikus erkölcstan II, Budapest 1877, 152-154. Mindebből kiviláglik, hogy a hit, remény és szeretet közvedenül kapcsol minket Isten­hez, a vele való személyes kapcsolatunkat és annak minőségét fejezi ki, míg a vallásosság erénye ennek sajátos kifejeződése, amennyiben Isten iránti tiszteletünket juttatja kifejezésre. Természetesen ez a tisztelet a Hozzá fű­ződő hit, remény és szeretet-kapcsolatot fejezi ki. Sajátos kifejeződése ennek az istentiszteleten az áhítat (devotio) és az imádás, valamint az imádság. Sajátos kötelezettségeket is vállalhat valaki vallási motívumtól vezettetve, így fogadalmat tehet, vagy Isten nevét hívja segítségül, tanúul állítása, ígérete igaz voltához, illetve teljesítéséhez. „A négy sarkalatos erényt nem annyira különálló erénynek, mint inkább az erények ugyanannyi csoportjának tekintheqük. Ezen felfogás szerint az okosság mindazon készségek összességét jelenti, melyek az értelem részé­ről az erkölcsi jó helyes megítéléséhez szükségesek. Épp így ezen felfogás szerint az igazságosság mindazon eré­nyeket is jelenti, melyek viselkedésünket másokkal szemben szabályozzák; a mértékletesség mindazon erénye­ket, melyek a jó után való vágyainkat, legyen az érzéki, vagy szellemi, az ész korlátái közt tartják; a bátorság azon erényeket, melyek bennünket a kellemedenségek és veszélyek ellen megerősítenek. Ha ezen felfogást vesszük alapul, minden erkölcsi erény a nevezett négy sarkalatos erényhez tartozik, mivel valamennyi vagy má­sok, vagy önmagunk iránt való viselkedésünket szabályozza, amennyiben azt eszközük, hogy a jó után való vá­gyódás és a baj elkerülése mindig az ész korlátái közt marad. Az alázatosság és szerénység pl. a mértékletességhez tartoznak, mivel a tisztelet és kitüntetés után való törekvésünket mérséklik. A négy sarkalatos erény azonban másképpen is felfogható, éspedig oly módon, hogy az erények négy megnevezett csoportjából egyet-egyet és­pedig a legfontosabbat, mint sarkalatos erényt kiemeljük s köréje az ugyanazon csoportba tartozó erényeket mint részeket vagy alárendelt, illetőleg rokon erényeket sorozzuk. Ezen felfogás szerint az okosság az ész leg­fontosabb készségét jelzi az erkölcsi jó megítélésében. Köré mint az okosság részei csoportosíttatnak az ész többi készségei, melyek szintén az erkölcsi jóra vonatkoznak. Épp úgy az igazságosság, mértékletesség, bátorság nem jelzik már az erények ugyanannyi csoportját, hanem csak a csoport egyik vagy másik legkiválóbb erényét”. Vö. Cathrein, Gy., Erkölcsbölcselet I, Temesvár 1900, 274—275. Az okosság különleges helyet foglal el az erények között, mivel bizonyos értelemben ez képezi a hidat, az összekö­tő kapcsot az értelmi és erkölcsi erények, illetve a teológiai erények között. D. Prümmer kitűnő leírást adott róla: Prudentia est moderatrix et auriga virtutum, ordinatrix affeduum, doctrix morum. Vö. Prümmer, D., Manuale theologiae 154

Next

/
Oldalképek
Tartalom