Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: A krisztushívők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk
KUMINETZ GÉZA A krisztushivők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk ténelem hosszmetszetét, akár annak keresztmetszetét vesszük górcső alá. Mindez annak ellenére van így, hogy nagy vonalakban minden világnézetben ugyanazokról az alapvető, vagy végső kérdésekről van szó. Tehát nem a kérdések, hanem a válaszok térnek el. Ennek különböző nevelési, társadalmi-történelmi, de főleg talán lélektani okai vannak.4 A végső kérdések ma leginkább az Immanuel Kant által megfogalmazott módon ismertek: Mit tudhatunk, mit kell tennünk (helyesen a szabadságunkkal), miben remélhetünk, azaz, ki az ember? Másik támpontunk, mint végső összegző fogalmak és azoknak megfelelő valóságok, a halhatatlan emberi lélek, a kozmosz és az Isten eszméje.5 - Szintén Kant révén hallhat róluk a mai bölcselő. Az ember, miként maga a teremtett világ is, nem kész lényként keletkezik, legalábbis a Szent Tamás-i második megvalósultság értelmében nem. Hanem olyan lényként, akinek birtokba kell vennie szellemi természetét, annak minden képességével, megteremtve azoknak, mint eszközöknek integrált kibontakoztatását. Ám e szellemi készségek csak akkor viszik valóban a beteljesedéshez a hús-vér embert, a lelket, ha az ún. abszolút értékek szolgálatában állnak és állítják magát az emberi személyt. Innen az ember minősítése, hogy kikerülhetetlenül vallás-erkölcsi lény. Megtagadva is, az abszo- lútumhoz köti magát az ember, hiszen a függetlenség elve is egy ponton túl magának az abszolútumnak attribútumaival kezd felruháztatni. Nem szabad elhagyni az emberre vonatkozó bölcseleti-vallási megfontolások közül az emberi bűnt, mint vétőképességet, és mint a bűn útjára lépés valós alternatíváját. Ez lenne a negatív értékmegvalósítás programja. Oly annyira nem szabad ezt kihagyni az erények tanulmányozásakor, minthogy végeredményben minden bölcselet és vallás lényegi kérdései és válaszai közt szerepel épp az emberi bűn problémája és a rá vonatkozó válasz is.6 Az ember úgy áll ugyanakkor előttünk, mint akinek első megvalósultsága, vagyis a puszta léte egyfajta ártatlanságot mutat. Ez a vallás-erkölcsi lénnyé válás lehetőségét fejezi ki, éspedig kettős megvalósulási lehetőséggel, az értékigenlés, vagy az értékrombolás útjára lépéssel.7 Témánk megértéséhez röviden említést kell tennünk az ember szellemi képességeiről, melyet értelmi, akarati és érzelmi aktivitásunk jelez, sőt, ezek a készségek egymást 4 Vö. Noszlopi, L., A világnézetek lélektana, Budapest 1937. Jelezzük, hogy ezek voltak mindig is az ember alap-, vagy ha tetszik, végső kérdései, s a rá adott válaszok, akár direkt megválaszolatlanság estén, a gyakorlati életvitellel válasznak minősültek, minősülnek. Biztos tanításunk van ugyanis arra vonatkozóan, hogy lényegében nincs különbség az ún. filozófiai és a teológiai bűn között, éspedig VIII. Sándor pápa 1690. évi augusztus 24-én kelt írása alapján: „A filozófiai illetve erkölcsi bűn emberi cselekedet, amely nem felel meg az értelmes természetnek és a helyes értelemnek; a teológiai és halálos bűn pedig az isteni törvény szabad áthágása. A filozófiai bűn, akármennyire súlyos is; abban aki Istent vagy nem ismeri, vagy cselekedete közben éppen nem gondol Istenre, súlyos bűn, de nem Isten megsértése, és nem halálos bűn, amely az Istennel való barátságot felbontaná, és nem érdemel örök büntetést. Ez a tétel: botránkoz- tató, meggondolatlan, jámbor füleket sértő és téves.” Vö. Denzinger, H.-Hünermann, P., Hitvallások és az Egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai (Szent István Kézikönyvek 9), Bátonyterenye-Budapest 2004, 478. 7 Vö. Brandenstein, B., Etika, Budapest 1938, 232. Ugyancsak itt jegyzi meg a neves magyar filozófus, hogy „a tisztasággal, az ártatlan naivitással nem indokoladanul kapcsoltak össze egy eredeti, természetes kegyelet-, pietás jelleget. Ez a lélek természetes vonzódása és ragaszkodása az értékekhez. [...] Ez sem igazi aktuális erény, nem tudatos-szándékos, akarati-érzületi állásfoglalás, hanem önkénytelen, természetes: de nem is teljesen közömbös erkölcsi értelemben, mert hiszen a jóhoz való vonzódás és ragaszkodás”. Hasonló kiindulási alapot fedezhetünk fel Kecskés Pál filozófia-professzor etikájában is, aki a tiszteleti erényeket igen előkelő helyre rangsorolja. Joggal, hiszen, csak afelé törekszünk, amit valóban nagyra becsülünk, azaz, tisztelünk. Vö. KECSKÉS, P., Az erkölcsi élet alapjai, Budapest 2003, 195—204. 142
