Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - Tarjányi Béla: A papság az Újszövetségben
TARJÁNYI BELA A papság az Újszövetségben A Zsidóknak írt levél új meglátásait olvasva nagyon fontos számunkra, hogy feltárjuk ennek a Krisztus-vonásnak az előzményeit Jézus szavaiban és az ősegyház gyakorlatában. Az alapos vizsgálódás fényt derít arra, hogy Jézus papi mivoltának felismerése - és ezzel együtt a papság intézményének megjelenése — teljesen jogos és szükségszerű, mert visszavezethető Jézus intézkedéseire és az induló egyház kezdettől fogva megfigyelhető gyakorlatára. 1. JÉZUS SZÁNDÉKA, INTÉZKEDÉSEI A legalapvetőbb és mindent eldöntő kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy vajon történt-e Jézus által kiválasztás, elkülönítés, sajátos hatalomátadás? Az ő döntése folytán az őt követők széles rétegéből kaptak-e egyesek sajátos megbízatást, feladatot, hatalmat, részesültek-e egyesek kiemelt módon az ő küldetéséből és hatalmából? A válasz egyértelműen igen. A szinoptikus evangéliumok apostol-meghívás történetei következetesen tanúsítják, hogy a leendő apostolokat Jézus „látta meg” és hívta el, nem őkjelentkeztek apostolnak (Mk 1,16.19; 2,13). A Tizenkettőt Jézus „választja ki” - az eredeti szöveg szerint „létrehozza”, „teremti” (vö. gör. epoiésen, Mk 3,14.16), hogy „vele legyenek”, és „hatalmat ad nekik”, hogy hirdessék az igét és kiűzzék az ördögöket (14—15. v.). Ok azok, akik előtt feltálja Isten országa titkait (Mk 4,11), míg a többiekhez csak példabeszédekben szól; nekik mondja el háromszor, hogy szenvedni fog (8,31; 9,32; 10,32—33). Jézus kilétének felfedése a három kiváltságos tanítvány előtt történik (Mk 9,2), csak ők lehetnek tanúi bizonyos csodáknak (pl. Jairus leányának meggyógyítá- sa, Mk 5,37) és az utolsó éjszaka gyötrelmeinek (Mk 14,33). A Tizenkettőt kettesével elküldi, és ehhez a küldetéshez felruházza őket megfelelő hatalommal (Mk 6,7-13). Visszatérésük után meghallgatja beszámolójukat és elvonul megpihenni — egyedül velük (Mk 6,30-32). Ezeket a szinoptikusok által közösen tanúsított részleteket Máté kiegészíti a Péter elsőségére vonatkozó emlékkel (Péter vallomása, ő a szikla, amelyre az Egyház épül, a neki adott oldó-kötő hatalom, Mt 16,18—19). Lukács beszámol arról, hogy Jézus kiválasztott és elküldött hetvenkét tanítványt is (Lk 10,1-12), elmondja, hogy Jézus rendszeresen oktatta a tanítványokat külön is (Lk 11,8—13; 12,1—53), nekik tanította meg a Mi- atyánkot (11,1—4), és az utolsó vacsora alkalmával ezt mondta nekik: „Tegyétek ezt az én emlékezetemre” (22,19). Végüljános arról tanúskodik, hogyjézus külön imádkozott tanítványaiért, és külön azokért, akik az ő szavukra hinni fognak (Jn 17,9—19). Jánostól tudjuk meg azt is, hogyjézus átadta az apostoloknak a Szendéiket (rájuk lehelt), mindegyiküknek megadta a bűnbocsátó hatalmat, és saját küldetését továbbadta nekik (Jn 20,21-23). Bár az evangélisták leírásai, amelyek bemutatják Jézus tevékenységét és intézkedéseit, visszatükrözik saját koruk és konkrét közösségük felfogását és viszonyait is, ennyi részlet láttán aligha lehetne azt mondani, hogy a hívek köréből egyesek kiválasztása, elkülönítése, különleges hatalommal és sajátos küldetéssel való felruházása nem Jézus rendelkezése, nem az ő szándéka szerint történt és történik az egyházban. Jézus igenis különböző feladatok végzésére rendelt egyeseket, és a többiektől megkülönböztetett módon és mértékben bízta meg őket az egyházban sajátos tisztségük betöltésére. Ezek a jézusi intézkedések képezték és képezik a további fejlődés alapját, egyben a papság intézményének tudatos és körülhatárolt megjelenésének kiindulópontját. 88 TEOLÓGIA 2007/1-2
