Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - Lukács László: A II. Vatikáni Zsinat a papságról
A II. Vatikáni Zsinat a papságról LUKÁCS LÁSZLÓ 2. Ha az egyház felől nézzük, természetesnek kell tartanunk, hogy a Krisztus papságában részesedő „papi közösség” szolgálatáról külön szentségi felhatalmazással történjék gondoskodás. A messiási-papi népen belül „az Úr Krisztus az Isten népének lelkipásztori gondozására és szüntelen gyarapítására egyházában különféle szolgálatokat (az első magyar fordításban: tisztségeket) alapított, amelyek az egész test javát célozzák. A szent hatalommal felruházott szolgák (ministri, az első fordításban tisztségviselők) ugyanis testvéreiknek szolgálnak.”22 E sajátos szolgálatot a zsinat a püspöki rendből mint az ordo szentségének teljességéből vezeti le, az ő „segítőik az áldozópapok és a szerpapok”.23 Mégis, a zsinat után a papság körül kialakult teológiai vitákban az értelmezési kísérletek e kritikus pont körül kristályosodtak ki: van-e lényegi különbség az egyetemes és a hierarchikus papság között? Az ordo önálló szentség-e, tehát közvetlenül Krisztusra visszavezethető, bár természetesen az egyházban élő kegyelmi valóság, vagy pedig a szentségi egyháznak egy funkcióköre, amelyet a mindenkori szükségleteknek megfelelően alakít? Krisztust reprezentálja-e a pap az egyház előtt, vagy pedig az egyház képviseletében jár el? Van-e a többi kereszténnyel szemben valami szentségi-ontológiai többlete, vagy pedig csupán funkciójában különbözik tőlük? Nem egy helyütt felütötte fejét az a nézet, hogy a közösség saját jogán kiválaszthatja tagjai közül a legkiválóbbat, és megbízhatja a közösség vezetésével, evvel együtt az Eucharisztia ünneplésén való elnökléssel is. Az egyházról és a papságról szóló katolikus tanítás fényében azonban mindenképpen hamis alternatívának bizonyul a keresztény közösség és Krisztus szembeállítása. A kettő szorosan összetartozik egymással: pap csak Krisztus egyházában létezhet, az egyház pedig nem állhat fenn pap nélkül. Eredetében és céljában is az elsődleges valóság természetesen Krisztus egyháza, az „üdvösség egyetemes szentsége”: „A hívek egyetemes papsága megelőzi a hivatali papságot, s nem csupán annak halvány visszfénye, írja Joseph Ratzinger. (...) A hierarchikus papság szolgálja Krisztus aktív egzisztenciális papságát és a hívek passzív egzisztenciális papságát, azzal, hogy mindkettő számára lehetővé teszi a tartós szentségi jelenlétet.”24 A közösség „a szóra és a szentségre alapozott, a papi szolgálat által egyesített és irányított, Isten dicsőségére és más emberek szolgálatára meghívott közössége mindazoknak, akik az egyetemes egyházzal egységben hisznekjézus Krisztusban, és tanúságot tesznek az általa létrehozott üdvösségről.” Ez a communio a feltámadt Krisztus jelenléti formája a történelemben. A pap ennek a communiónak őrzésére, szolgálatára kap megbízást az egyházban, Krisztustól, a Szentlélek által. Semmiképpen sem függetlenítheti magát sem Krisztustól, akinek nevében eljár („in personam Christi agit”), sem az egyháztól, amelynek szolgálatában áll. A papság tehát az egyházban nő ki, ott ölt történelmi alakot, de nem onnan származik, hanem magától az Úrtól: Isten megbízásából jön létre, isteni jogon. Krisztusnak, az „ősszentségnek” tevékenysége, papi funkciója folytatódik az egyházban mint az üdvösség szentségében, és teszi az egyházat szent nemzetté, királyi papsággá. Az egyes szentségek ennek a szentségi egyháznak életmegnyilvánulásai, elsődleges kiszolgáltatójuk maga Krisztus. A püspök (és a pap) tehát közvetlenül Krisztustól kapja hatalmát a Krisztus alapította és éltette egyházon belül, külön szentségben, a Szentlélektől kapott kegyelemmel. „A papságot, amely feltételezi ugyan a keresztény beavatás szentségeit, Lumen gentium 18. Lumen gentium 20. 24 Ratzinger: Theologische Prinzipienlehre, München, 1982. 298. TEOLÓGIA 2007/1-2 59
