Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - Lukács László: A II. Vatikáni Zsinat a papságról
LUKACS LÁSZLÓ AII. Vatikáni Zsinat a papságról zettek talán a legszélsőségesebb és legszenvedélyesebb, részben még ma is tartó vitákhoz, az sokféleképpen magyarázható — ennek részletezése azonban már meghaladná előadásunk kereteit. A végeredmény az lett, hogy a papság — legalábbis első pillantásra - vesztesként került ki a zsinati dokumentumokból. Szerepét, az egyházban elfoglalt helyét két oldalról is kikezdték: a világi hívek és a püspökök oldaláról. 1. A világi hívekkel kapcsolatban három olyan mozzanat jelent meg a (régi)új egyházfogalomban, amely érintette a papságnak az utóbbi évszázadokban kialakult és megmerevedett státusát: a hívek azonos méltósága és egyetemes papsága, továbbá meghívásuk az életszentségre. Ennek következtében — amint az 1971-es püspöki szinódus megállapította — „sok olyan tevékenységet, amely valaha a papságnak volt fenntartva — például a katekézis, a közösségben végzett adminisztratív feladatok és bizonyos liturgikus cselekmények — ma gyakran világiak végeznek; sok pap viszont arra törekszik, hogy a világiak életformájába illeszkedjen be. Ez a helyzet számos kérdést vet föl. Van-e vagy nincs sajátos eleme a szolgálati papságnak? Van-e szükség ilyen szolgálatra? Igaz-e, hogy a papság mint olyan nem tűnhet el? Mit jelent ma presbiternek lenni? Nem volna-e elég a keresztény közösségek szolgálatára kijelölni olyan vezetőket, akik a közjó érdekében meghatározott időre ellátják ezt a hivatalt fölszentelés nélkül?”6 2. A püspökökkel kapcsolatban: a félbeszakadt I. Vatikáni Zsinat csak a pápával kapcsolatos kijelentéseket tudta tárgyalni, de már nem volt lehetősége arra, hogy ezt kiegészítőén definiálja a püspök helyzetét az egyházban. Ezt a hiányt sokak sürgetésére akarta pótolni a II. Vatikáni Zsinat. A püspöki kollegialitást megelőzően azonban egy fontos dogmatikus döntést hozott az ordo szentségével kapcsolatban, kijelentve, hogy annak teljességét a püspökszentelés adja meg. „Azt állítja a szent zsinat, hogy az egyházirend szentségének teljességét a püspökszentelés közli.”7 A zsinat itt egy több évszázados teológiai hagyománnyal szakít, hiszen a középkor teológusainak túlnyomó többsége az ordo szentségének lényegét egészen a 18. századig a papszentelésben látta. így foglalt állást a Firenzei Zsinat (DH 1326) és a Trentói Zsinat is (DH 1771—1778) az egyházirend szentségéről. A püspökszentelést nem tartották szentségnek, hanem csak dignitasnak, iurisdictiós hatalmat adó aktusnak (a teológusok többsége szerint csupán szentelménynek). Ez a szemlélet magában foglalja azt az elgondolást is, amelyet Aquinói Szent Tamás is kifejt. A pap kapja meg Krisztus teljhatalmát: szentségi felhatalmazást arra, hogy a szakramentá- lis áldozatot mintegy instrumentumként bemutassa. „Sacramentum ordinis ordinatur ad eucharistiae consecrationem.”8 A potestas ordinist tehát a miseáldozat (és a feloldozás) felől határozták meg, ahogy a Catechismus Romanus íqa: „Ordinis potestas ad verum Christi Domini corpus in sacrosancta Eucharistia refertur.” Ettől elválasztották a potestas iurisdictionist, amely Krisztus misztikus testére, a keresztény népre vonatkozik.9 Ez a felfogás sajátosan eltorzítja a papság teológiáját, más6 Sinodo dei Vescovi: II sacerdozio ministeriale, 1971. In: II sacerdozio ministeriale nel magistero ecclesiastico, Editrice Vaticana, 1993. 304. Lumen gentium 21. A II. Vatikáni Zsinat tanítása, Budapest, 1971. 55. 8 STh III q. 60-65.; q. 73-83. Lásd HüNERMANN: i. m. In: Herders Theologischer Kommentar zum Zweiten Vatikanischen Konzil, Bd 4. Freiburg, 2005. 353. 56 TEOLÓGIA 2007/1-2
