Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - Kuminetz Géza: A bűn és az engesztelés Horváth Sándor OP teológiájában
KUMINETZ GÉZA A bűn és az engesztelés Horváth Sándor OP teológiájában A bűnről tehát mindenképp szükséges beszélnünk, mivel Krisztus titkának teljességét e dimenzió nélkül nem érthetjük meg, s a bűn negligálásával nem is tudunk Krisztusról hiteles tanúságot tenni. Az Egyháznak a bűnnel kapcsolatban természetesen sohasem állt szándékában a riogatás, de ma, amikor elhatalmasodni látszik ismét a bűn, nem szabad, hogy nagykorúságunkra hivatkozva, lekicsinyeljük annak valóságát, a saját vétő- képességünk talán minden korábbinál nagyobb fenyegetettségét. Nem szabad ignorál- nunk a kárhozat, mint az ember negatív önmegvalósulása igencsak reális lehetőségét. A bűn ugyanakkor sajátosan érinti az igazságosság, vagyis a jog rendjét is, melyben talán az elégtétel az a fogalom, ami kifejezi az igazságosság rendjét ért sérelem helyreállítását. 2. A BŰN VALÓSÁGA Mottónak a Miatyánkból vettük a „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” kérését. Ebben a kérésben ugyanis alapvető emberi tapasztalat fogalmazódik meg. Képesek vagyunk embertársunk, a közösség, a kozmosz, de saját magunk kárára is cselekedni. Olyat teszünk a bűn elkövetésével, mely nemcsak a társat, a közösséget, nemcsak a kozmoszt, magunkat, hanem a kozmosz gazdáját, az istenséget is sérti. Sérti az általa adott egy és egyetlen erkölcsi, illetve az erre épülő jogrendet, s az illemet, egyszóval sérti a szeretet rendjét.2 Ezt az általunk elkövetett sérelmet sajnáljuk, feltéve, ha nem átalkodunk meg bűnünkben, s mintegy törölni szeretnénk azt, míg megsértett társunkkal, a közösséggel, a kozmosszal, és végeredményben önmagunkkal és az istenséggel is szeretnénk megbékélni, kiengesztelődni. Mintegy a józan ész súgja tehát azt, hogy így állítható helyre a dolgok rendje, az emberek és az Isten közti rend. Ennek a folyamatnak természetesen a betetőzője a másik kiengesztelése, vagyis az elnyert bocsánat, illetve a korábbi béke és barátság újra töretlen fennállta. Mivel az ember Isten képmására teremtetett, érzi, hogy a bűnnel nemcsak magát, a vele méltóságban egyenértékű embertársát, vagy az őt fenntartó, létét védő és kibontakoztató közösséget, illetve a kozmoszt sértette meg, hanem magát a kozmikus rendet, s annak alkotóját, az istenséget is. Ezért kéri a bűnös embertársát, valamint az Istent arra, hogy törölje, bocsássa meg vétkeit. Nem elég az, ha csak az embertárs, vagy a közösség fejezi ki bocsánatát, mivel Isten bocsánatára is szükség van. Jézus szavai szerint erre, hogy a bűnös ti. kéije Isten bocsánatát is, az bátoríthatja az embert, mivel ő maga is kész a teremtményekkel erre a bűnbocsátó lépésre. Ennek alapján reménykedhet Isten bocsánatában is. Hogy honnan van az ember vétő-képessége, ez a szabadságával adott lehetőség, amivel történelme kezdetén súlyosan visszaélt. Erre utal többek között az Egyház tanítása az ősbűnről és az ún. áteredő bűnről. Nem valami ártatlan pajkosságról van szó, hanem a lehető legsúlyosabb lépésről, amely minden nemzedék szülöttének legnagyobb kísértése. Elfogadja-e teremtett voltát és megadja-e a kellő tiszteletet és imádást az igaz Istennek, vagy fellázad a teremtett rend és annak alkotója ellen, magát állítván annak helyébe. Minden ember számára nagy kockázat, vagy kísértés, hogy helyesen ismeri-e meg és fogja-e fel a Rendet, s a Kozmosz Gazdáját. Ha vetélytársat lát benne, akkor nincs más út, mint 2 Hogy az emberiség a történelme során nem egyenlő mélységben és magasságban ismerte fel ennek az egy és egyetlen rendnek egyes előírásait, illetve magát ezt a rendet, ezt történelmi tényként kezeljük. Még a kinyilatkoztatás birtokában is elhomályosulhat egy-egy kor emberének, illetve népeknek, civilizációknak erre vonatkozó ismerete. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy az idők végezetéig többé-kevésbé fogja ez a többé-kevésbé felismert normatív rend meghatározni az egyes ember és az egyes nemzedékek tudatát. 44 TEOLÓGIA 2007/1-2
