Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 3-4. szám - KÖNYVSZEMLE - Dolhai Lajos: Csizmadia István: A kiengesztelődés szolgálatát bíztam rád
KÖNYVSZEMLE A laureätusi dolgozat második részében (44—183. old.) megismerhetjük az ősegyház és a kora középkori egyház bonyolult bűnbánati fegyelmét egészen a fülgyónás elterjedéséig. Tény, csak 1200 körül találta meg az Egyház bűnbánati hagyománya azt a formát, amelyről nagy vonalakban elmondhatjuk, hogy a mai napig megmaradt. A mű harmadik része (193—225. old.) a Tridenti Zsinattól napjainkig tárgyalja a bűnbánat szentségének történetét és a pap szerepének alakulását a szentség történetében. A szerző szándékoltan (vö.193. old.) nem külön fejezetben fejti ki a Trentói Zsinat idevonatkozó tanítását, pedig nyilvánvaló, hogy ez is nagyon hasznos lenne. A Trentói Zsinat bűnbánati fegyelemről szóló tanítása az az alap, ami a Katolikus Egyház gyakorlatát és értelmezését a 20. század közepéig szinte kizárólagosan meghatározta. A közelmúlt forrásaiból különösen is tanulságos az 1973-as Ordo Poenitentiae elemzése. Már a Praenotanda-ból is látjuk (OP 9—10), hogy az Egyház szándéka szerint a szentség kiszolgáltatójának alakja napjainkban inkább hasonlít egy jó orvosra, mint bíróra, akinek az a feladata, hogy kérdéseivel feltálja a baj forrását, azaz az emberi, személyes bűn gyökerét, és segítse a beteget az Istennel való kiengesztelődésben. „Az OP egyik legalapvetőbb újdonsága - olvashatjuk Alszeghy Zoltánnál — abban áll, ahogy a szentség kiszolgáltatójának alakját mutatja be.” (II sacramento della riconciliazione, Torino, 1976, 552—553.) Sokak számára a legutolsó rész (226-267. old.) lesz a leginkább tanulságos olvasmány, amely főként Szentmártoni Mihály SJ. művei alapján azt foglalja össze, hogy milyen új pszichológiai szempontok jelentek meg a közelmúltban a pap gyóntatói szerepével kapcsolatban: a gyóntató mint lelkivezető, az evangélium hirdetője, a hallgató gyóntató, a gyóntató mint pszichológus stb. A Trentói Zsinat a pap feloldozását, mint „bírói tevékenységet” definiálta (DS 1709). Ma talán a bírói kategória helyett elsősorban a „testvér” és az „orvos” vagy „asszisztens” szerepét kell a pap tevékenységének bemutatnia, „testvér”, aki szolgál, azaz segít a bűnbánónak, hogy a megtérés nehéz és hosszú útját szívesen vállalja. Egyébként sokan mások is, mint például K. Rahner is rámutatták a gyónásnak és gyóntatásnak erre az újfajta megközelítésére. Rahner a miértre is utal: „a ma embere nem képes megérteni egy pusztán jogi szempontból vizsgált tettnek a legalisztikus értelemben vett eltörlését”, ill. „a ma embere tudja, hogy bocsánatról csak akkor beszélhet, ha ebben a folyamatban valami reálisan meg is változik” (vö. Rahner, K., Teológia pastorale del sacramento della penitenza, in Matrimonio, Penitenza, Unzione, Brescia, 1971, 187). A dolgozatnak ez a része érthetően és szakszerűen kifejti, hogy mit tehet a pap azért, hogy a gyóntatás necsak „actus iudicialis” legyen, hanem a gyónóban valóban reálisan megváltozzon valami. Magyar nyelven Alszeghy Zoltán volt az, aki teológiai szempontból is megalapozta ezeknek a szempontoknak a létjogosultságát (vö. Alszeghy Z., A negyedik szentség, in: Szolgálat 1 (1969) 54. Egyetérthetünk a dolgozat végső megállapításával: „A bűnbánattartás bármelyik formájáról legyen is szó, egyik sem nélkülözheti a papi szolgálat valamilyen mérvű és szintű megnyilvánulását — még akkor sem, ha a történelem folyamán alkalmakként ettől eltérő gyakorlatról, mint például a »spirituálisok«, a nem-pap szerzetesek vagy egyenesen a laikusok gyóntatásban betöltött szerepéről is tudunk” (272. old.). Dolhai Lajos 231
