Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 3-4. szám - Hámori Antal: Az emberi méltóság etikai és jogi aspektusa
Az emberi méltóság etikai és jogi aspektusa HÁMORI ANTAL Az ember lelke s szellemi képességei, értelme és akarata következtében szabadsággal fölruházott lény (személy), ura magatartásainak (képes uralkodni magán). Ez a szabadság alapozza meg az ő felelősségét. Az értelemmel és szabad akarattal rendelkező ember, annyiban, amennyiben ennek birtokában van, felelős magatartásáért (cselekményéért vagy mulasztásáért).5 Az ember azonban nem önmagától elszigetelten, mindössze önmagáért való, hanem társas, közösségi mivoltában létező valóság. A szabadságot az emberek közötti kapcsolatokban gyakoroljuk; az ehhez való jog elválaszthatatlan az ember méltóságától.6 Ennek megfelelően az ember, az emberi élet, az emberi méltóság nem pusztán személyes, hanem közösségi érték is. Az ember kibontakozása, kiteljesedése, boldogsága is ezen valóságában valósul (valósulhat) meg. Az ember közösségi kapcsolataiban is persze hajlik a rosszra (konkupiszcencia), az irigység, a gonoszság gyakran megkísérti — a megigazult embert is. Értelme és szabad akarata által (kegyelemmel) azonban képes legyőzni a kísértéseket és elkerülni a bűnöket, s ha esendőségénél fogva mégis megbotlik, az említettek szerint felelősség terheli, melyről lelkiismerete is tanúskodik. Az ember értelménél fogva keresi, s köteles is keresni az igazságot, a jót, melyhez — ha megtalálta — ragaszkodnia kell. Ez következik szabadságából, erkölcsiségéből. Vagyis az ember szabadon jut el az igazság megismerésére és az abban való életre (teszi a jót jól és kerüli a rosszat), mely folyamat az ő kibontakoztatása, kiteljesedése, végső soron: a teljes és boldog tökéletességre jutása.7 Erre irányul az ember, ez méltó hozzá, mert szabadsággal fölruházott lény.8 A szabadság, sajátosan emberi magatartások jellemzőjeként, az értelemben és az akaratban gyökerező hatalom: cselekedni vagy nem cselekedni, ezt vagy azt tenni, megfontolt magatartásokat önállóan tanúsítani. Az emberben a szabadság az igazságban és a jóságban való növekedés és érlelődés ereje, ami tökéletességét akkor éri el, amikor a legfőbb jóra, az Igazságra irányul.9 Ez az irányultság hozza el az ember igaz szabadságát, a szív békéjét, nyugalmát, melyre valójában minden ember vágyik. A fentieknek megfelelően, igaz szabadság csak a jó, az igazság és az igazságosság szolgálatában lehetséges. Az ember minél inkább teszi a jót, annál szabadabbá válik. Az engedetlenség és a rossz választása visszaélés a szabadsággal és a bűn rabszolgaságába vezet.10 11 A rosszra valójában (moralitér) nincsen szabadság, mert azzal voltaképpen elveszítjük magát a szabadságot.11 Az ember szabadsága tehát (a szó igazi értelmében), korlátoltsága és esendősége ellenére sem foglalja magában a bármit-mondás és a bármit-tevés „jogát”. Az a „jog”, ami nem való az emberi méltósághoz, az ember méltóságához, ami nem méltó az emberhez, valójában nem is jog, hanem annak elfajulása, a bűn szolgálata (nem actus humanus - csak actus hominis). 5 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa (1997. augusztus 15.), A latin mintakiadás fordítása, Szent István Társulat, Bp. 2002, 863; (KEK), 1734-1737. Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae kezdetű nyilatkozata a vallásszabadságról, Róma 1965. december 7., in: Acta Apostolicae Sedis (AAS) 58 (1966) 926-946. (DH), 2., 7.; KEK 1738. Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et Spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója az Egyház és a mai világ viszonyáról, Róma 1965. december 7., in: AAS 58 (1966) 1025-1120. (GS), 17. 8 Vö. KEK 1730. 9 Vö. KEK 1731-1732. 10 Vö. Róm 6,17; KEK 1733. 11 Vö. 54/2004. (XII. 13.) AB hat. 133
