Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - Benkő Antal: A papi lelkiség pszichológiai alapjai
A papi lelkiség pszichológiai alapjai BENKŐ ANTAL S.J. vagy helyettük az érsekség felé: csak idősebb testvérként áll rendelkezésükre. Jelentős segítséget nyújthatnak e téren a rendszeresen találkozó papi közösségek is. — Két konkrét pont érdemel különös figyelmet a fiatal papok életében. a) A kiégés veszélye fenyegeti a „segítő foglalkozású” dolgozókat: orvosokat, betegápolókat, szociális munkásokat, papokat. Olyan cselekvéseket tekintünk segítő viselkedéseknek, amelyek inkább a másik, mint a cselekvő saját jólétének előmozdítására irányulnak. Példa: az irgalmas szamaritánus. Ha azonban a külsőleg hasonló, mások megsegítésére irányuló cselekvésnek tudatos, vagy félig tudatos, illetve tudatalatti fő indítéka a haszon, vagy annak mérlegelése, hogy milyen nagy áldozatot (mekkora „költséget”) igényel ez a segítés, illetve milyen „nagy” az érte járó társadalmi elismerés, akkor ténylegesen nem beszélhetünk igazán altruista viselkedésről. Ilyenkor a fő motívum már nem a másik, és könnyen fellép az „elvárás” igénye: „a hívek hálátlanok, pedig mennyit dolgozom értük”, vagy túlfeszítettség jelentkezik, s kialakul a „segítő szindróma”. Ez utóbbi a személyiség] elzők olyan karakterisztikus összefűződése, amely által a társadalmi segítés vágya az egyéni kifejlődés kárára merev életformává alakul át.18 Az ilyen személy képtelen saját érzelmeit és szükségleteit kifejezni, ugyanakkor a társadalmi szolgálatok terén látszólag mindenható és megtámadhatatlan magatartást mutat. A „segítő szindróma” ténylegesen leplezett bűntudattal jár együtt, mivel egy sikeres segítőkapcsolat után ritkán meri azt mondani magának. „Hála Istennek, ezt jól csináltam”; ehelyett azt kérdezi: „Hol tehettem volna többet? Mit mulasztottam el? Mit hibáztam?” Az ilyen típusú segítő személyiség erősen sebezhető: kiéghet, formalitásba menekül, mivel nem találta meg a helyes összhangot saját - keresztény szempontból is elfogadható — önmegvalósítási igénye és a mások segítése között. b) A közösség vezetési módja W. Kasper a papi identitás alapját a vezetői karizmában látja. A pap fő feladata, hogy vezesse a keresztény közösséget, és ennek céljából kapja meg a többi papi felhatalmazást.19 A pap a közösség embere, Istennek az emberekkel való közösségének munkása: segít élő valósággá váltani az igazságot, hogy mindannyian ugyanannak az Atyának szeretett gyermekei, ugyanannak az élő Krisztusnak a tagjai vagyunk, akiket ugyanaz a Lélek éltet. A közösségnek szentelt papi élet időigényes; feltételezi, hogy a pap valóban ebben látja fő feladatát és örömét. Negative megkívánja azt, amire Martini bíboros is utal egyik elmélkedésében, és amit a következő sorokkal foglalhatunk össze: A pap életében első helyen nem a dolgok (templom és egyéb épület építése, a gazdaságvezetése) állnak, nem is a levelekkel (irodai munkával) és pénzzel (saját és mások fizetésével) törődik. Mindez időt és energiát igényel; amit jól elvégezhetnek a világi munkatársak, illetve a jól szervezett egyházközség vezetői. A kérdés az, hogy a pap valóban átengedi-e mindezek elintézését, lebonyolítását világi híveinek, vagy ragaszkodik-e hozzájuk? Időbe kerülhet, amíg sikerül neki úgy megszerveznie egyházközségét, hogy világi munkatársai valóban magukra vállalják ezeket a feladatokat. De ha ez megtörtént, akkor a papnak lesz ideje, vagy legalábbis jóval több ideje a személyes kapcsolatokra: a lelkivezetésre, a hozzá fordulók 18 Schmiedbauer, W.: Die Helflosen Hilfer. Rowohlt Víg. Hamburg, 1977. Kasper, W.: „Nuovi accenti nella concezione dogmatica del ministero sacerdotale”, Concilium 5 (1969) 243- 257. TEOLÓGIA 2007/1-2 11
