Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - KÖNYVSZEMLE - Szuromi Szabolcs Anzelm: Török József: A tizenötödik század magyar egyháztörténete
tett, hogy milyen illetékes fórum jogosult a pápa tévedésének megállapítására. Hangsúlyozni kell, hogy itt csak hitbeli tévedésről beszéltek a szerzők. Arra a felvetésre azonban, hogy a zsinat a pápa felett állna, a kánonjogászok nemleges választ adtak, és kijelentették: a zsinat a pápával együtt nagyobb, mint a pápa egyedül, de a pápa nélkül nem áll a pápa felett, hiszen a pápát senki sem ítélheti el. Ez a kijelentés azonban nem gátolta meg a konciliarista tanok tovább teijedését. Zsigmond politikája elérte a célját (vő. 53— 68), amikor a zsinat Odo Colonna személyében — a korábbi három (XII. Gergely; XXIII. János és XIII. Benedek) pápa helyett — 1417. november 11-én pápát választott, aki az V. Márton nevet vette fel (1407—1431), megszüntetve az addig fennálló skizmát. Legfontosabb deklarációjának nevezhető az 1418. április 22-i nyilatkozata, mellyel a zsinat minden korábbi döntését elismerte. Török professzor, a Konstanzi Zsinat taglalása közben kitér Húsz János elítélésére (58—60), amelyről kellő tárgyilagossággal szól, mind Zsigmond szerepét, mind Húsz világi hatóság által történt kivégzését, mind a későbbi huszita háborúk tekintetében. Mindez a tárgyilagosság példaértékű, a gyakran érzelmekkel és indulatokkal átszőtt — a történelmi, vagy akár teológiai tények fölött könnyen átsikló — modem történetírás számára. Albert majd I. Ulászló uralmának időszakából természetesen kimagaslik az 1456. július 22-i nándorfehérvári diadal, mely két, mélyen vallásos személyhez, Hunyadi Jánoshoz és Kapisztrán Szent Jánoshoz kötődik. Mátyás király vallásosságának vizsgálatával Török József valódi egyedi vonását rajzolja meg a korszak kiemelkedő európai uralkodójának, aki „nem keresztény humanista, hanem humanista keresztény, vagyis hívő keresztény volt mindvégig” (112). A jelen mű második nagy egysége a Magyarországon működő szerzetesrendeket mutatja be, mind a bencések, ciszterciek, premontreiek, mind a pálosok vonatkozásában, kitérve a kommendátorok időszakára. A karthauziak hazai működésének kortárs felvázolásával pedig hézagpótló munkát végzett a Szerző (137—147). Sajnos, az újabb magyar egyetemalapítási kísérletek (vö. Óbuda 1389, Pozsony 1465) sem tudtak maradandó tudományos műhelyekké válni. Az európai műveltséggel rendelkező egyetemi végzettségű réteg továbbra is Bolognában, Páduában, Bécsben és Krakkóban sajátította el a különböző egyházi és világi tudományokat. A kötet végén, immár megszokott módon a függeléket olvashatjuk, mely önálló táblázatot szentel a XV. századi magyar királyoknak (207), és a magyar érsekeknek és püspököknek (208—214). A mű használatát szakirodalmi ajánló (217—226), valamint személynév- (227-232) és földrajzinév-mutató gazdagítja (233—236). A tizenötödik század magyar egyháztörténete az Egyház késő középkori helyzetét mutatja be Magyarországon. A két egyetemes zsinat és a török háborúk kezdetei, valamint az ezek kapcsán felvetődő számos — mindmáig vitatott — kérdés jól mutatja a korszak kiemelkedő fontosságát. Törökjózsef, a tőle megszokott mértéktartással és tárgyilagossággal igyekszik választ adni ezekre a problémákra, úgy, hogy közben nem feledkezik meg az egyházi magisztérium kortárs állásfoglalásának szem előtt tartásáról. Ennek nyomán a jelen kötet alapvető eligazítójává válhat mindazoknak, akik a XV. század magyar egyházi viszonyainak valós megismerésére törekszenek. Szuromi Szabolcs Anzelm O.Praem. KÖNYVSZEMLE TEOLÓGIA 21 108
