Teológia - Hittudományi Folyóirat 40. (2006)
2006 / 1-2. szám - Puskás Attila: A teremtés trinitárius értelmezésének megújulása a mai teológiában
A teremtés trinitárius értelmezésének megújulása a mai teológiában ■ PUSKAS ATTILA egység egyúttal differenciáltabb is, azaz egyértelműbb, a más létezőktől jobban megkülönböztetett és körülírt formával rendelkezik. Az új egység differenciáltabb befelé, saját építőelemei és tényezői felé, de ugyanakkor kifelé, más egységformák felé is. Az evolúciós folyamatban keletkező ezen mindig új, komplexebb egységekkel együtt új játéklehetőség-terek alakulnak ki az ismét új számára. Ezekből megint csak új egységek nőhetnek ki, amelyek különbözőségben és individuális formában növekszenek, egyúttal azonban kommunikációs és alkalmazkodási képességben is. Az evolúció folyamatát tehát egészében és minden fokán két alaptényező határozza meg: (1) az egyszerűbb, általánosabb formákból mind komplexebb és egyedibb, azaz differenciáltabb formák keletkeznek; (2) a formák magasabb különbözőségi fokának a kapcsolatrendszer, kommunió és kommunikáció magasabb foka felel meg. így a fejlődési folyamat a mind különbözőbb formák növekvő egységesüléseként áll előttünk. Ráadásul ez a fejlődő folyamat a világon belüli létezők öntevékenysége révén bontakozik ki. Az önszerveződés leírása azonban még nem magyarázat ennek a folyamatnak a létére, sem pedig arra, hogy miként lehetséges, hogy a tévedések és zsákutcák ellenére és rajtuk keresztül a fejlettebb formák irányába felfelé emelkedő tendenciájút érvényre egészen az emberig. Greshake arra vállalkozik, hogy Chardin krisztológiai értelmezését részben felhasználva, de egyben azt ki is szélesítve, trinitárius látószögbe helyezze az evolúciót. Szerzőnk bizonyos analógiákra mutat rá, melyek a szentháromságos élet és az evolúció megvalósulása között találhatók. Ahogyan a Háromságos Isten saját életét, mely a legteljesebb kommunió és kommunikáció élete, maga foganatosítja, úgy a teremtés is a saját életét maga valósítja meg, persze véges, Istentől lehetővé tett és hordozott módon úgy, hogy ami Istenben tökéletes és páratlan módon van meg, az a teremtésben Istentől ajándékozott erőből és korlátozott módon valósul meg: a kommunió és a kommunikáció.” Ily módon a teremtményi öntevékenység által megvalósított kibontakozás folyamata bizonyos értelemben hasonló, analóg az önmaga által foganatosított isteni létmegvalósításhoz, az actus purushoz, de természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni a lényegi különbségeket sem, hiszen az isteni aktusban nincsen változás, idő, és tisztán saját maga a forrása. Az öntevékenység mellett a struktúrák komplexitásának és differenciáltságának a növekedése is értelmezhető trinitárius távlatban. Az egymástól egyre inkább különböző és egyre egyedibb formák evolutív kialakulásának mintáját és isteni alapját a Fiú létében lehet megragadni. A szentháromságos életben ugyanis az O léte jelenti az első különbség létrejöttét, az Atyától valóban különböző, saját felcserélhetetlen léttel rendelkező másik személyt. Az isteni életaktushoz való hasonlóság harmadik mozzanata, hogy a teremtményi fejlődés leképezi a háromságos életben a Lélek működése által megtalálható „túllendü- lést”. Az isteni élet ugyanis nem egy örök statikus most pillanatban valósul, hanem a mindig újban, túlcsordulásban, túláradásban. Amennyiben a teremtményi levést az állandó önmeghaladás és az új variációk kibontakozása jellemzi, annyiban az isteni túllen- dülés véges képmásának bizonyul. A Szentháromságban az isteni élet kölcsönös közvetítésének az örök eseménye zajlik, mégpedig úgy, hogy a személyek különbségei egyúttal az egység (lényegegység) legmagasabb formáját alkotják. A teremtményi levésnek sem lehet tartalmában más célja, mint ez: kölcsönösen életet közvetíteni egymásnak, mégpedig úgy, hogy e folyamatban a növekvő különbözőségek egyúttal az egység és az össze- 37 37 Uo. 179-218. TEOLÓGIA 2006/1-2 59
