Teológia - Hittudományi Folyóirat 40. (2006)
2006 / 1-2. szám - Kuminetz Géza: A vallásszabadság joga és kötelessége a Katolikus Egyház felfogásában és jogrendjében
A vallásszabadság joga és kötelessége a Katolikus Egyház felfogásában és jogrendjében ■ KUMINETZ GÉZA A vallásszabadság jogával kapcsolatban konkrétabban az alábbit jelenti a közrend tiszteletben tartása: „Tartózkodni kell minden olyan tevékenységtől a vallás hirdetése, gyakorlása során, amely tisztességtelen, illetve nem igazolható kényszernek vagy rábeszélésnek akár a látszatát is kelti, különösen ha egyszerűbb vagy ínséget szenvedő emberekről van szó” (DH 4). Tilos tehát olyan vallási propaganda kifejtése, melyet politikai, gazdasági motívumok mozgatnak. Természetesen ugyanilyen védelem illeti meg a hitéletet is a hasonló társadalmi propagandával szemben. Megjegyezzük, hogy térségünkben ma a vallási közösségek közéletről alkotott véleményét és annak propagálását egyes hatalmi tényezők a politikai életbe való illetéktelen beleszólásnak, sőt a társadalom számára káros jelenségnek tekintik. Ugyanakkor ezek a hatalmi tényezők lépten-nyomon beleavatkoznak a vallási közösségek, főleg a Katolikus Egyház belügyeibe. Például ha egy állampolgár a nyilvánossághoz fordulna, hogy őt a katolikus egyház kiközösítette, mert hivatalosan tagadta Krisztus Isten voltát, a közvélemény úgy lenne tájékoztatva, hogy hát hol itt a krisztusi, megbocsátó szeretet? A szólásszabadság nevében a médiák a közvélemény előtt sokkoló módon el fogják marasztalni az egyházat, melynek, ha a médiák elé áll, eleve védekeznie kell, s szinte borítékolható, hogy e „csata” vesztese lesz. A helyes cselekvés ilyen esetben az állami hatóságok részéről az lenne, hogy nem tűmé el ilyen sajtóterméket, s a tárgyban való illetéktelenségét kellene deklarálnia, kimondva, hogy a kérdéses probléma szigorúan egyházi belügy. 5. A vallásszabadságjogának alapja E jog gyakorlásának alapja továbbá nem lehet az egyén lelkiismerete, mivel az egyrészt változhat az ismeretek és a világnézet változása miatt,18 másrészt pedig a lelkiismeret ítélete tévedéseket is tartalmazhat. Elképzelhető tehát olyan szituáció, mikor az adott személy lelkiismerete szerint döntött, ám mivel az téves volt, objektíve téves ítéletet hozott. Az ilyen ítéletet megilleti a moralitás, de nem az erkölcsi helyesség. Tehát az ilyen személy, hacsak nincs legyőzhetetlen tudatlanságban vagy tévedésben a vonatkozó dologgal kapcsolatban, köteles ítélete megváltoztatására, vagyis lelkiismerete nevelésére s a helyes erkölcsi elvek szerint való ítélethozatalra. A vallásszabadságjoga gyakorlásának nem képezheti alapját az emberi személy abszolút autonómiája sem, mivel minden egyes emberi személy sajátos természetet kapott a Teremtőtől. E természet alapján pedig erkölcsileg kötelezettsége van Istennel szemben. E jog alapját végeredményben az emberi méltóság képezi. E méltóságot pedig az ember szellemi mivolta és ebből eredő Istenre irányulása adja. Ez ugyanaz, mint a kis- katekizmus kérdése és válasza: Mi végett vagyunk a világon? Azért, hogy az igaz Istent megismeijük, szeressük és csak neki szolgáljunk. Itt megjegyezzük, hogy ez a szolgálat nem rabszolgaság, nem az emberi személyt megalázó alávetettség, hanem az emberi méltóságot épp kibontakoztató alapmagatartás, életvitel. A latin az ancillari igével fejezi ki ezt, ami annyit jelent, hogy szeretetből szolgálni, felismerve és elismerve a javamat akaró felsőbbséget. A legnemesebb hódolat ez, aminek semmi köze a behódoláshoz. Más szóval: az értelmes teremtmény értelmes meghajlása teremtője előtt. Ebből a szempontból — úgy gondoljuk - nincs értelmesebb vallás a keresztény vallásnál. A vallásszabadságjogát még más elvek is megalapozhatják, így a vallási cselekmények természete, melyek túllépik a dolgok e világi rendjét; vagy ebből következően az 18 És persze a lelkiismereti döntések állhatatlanságáért nem kisebb részben felelős a bűnre való hajlandóság is. TEOLÓGIA 2006/1-2 9
