Teológia - Hittudományi Folyóirat 39. (2005)
2005 / 1-2. szám - Válóczy József: A monoteizmus posztmodern kritikája
cselekvés és szenvedés emberi képességeinél..."72 Ez a jelen téma vonatkozásában annak állítását jelenti, hogy a monoteizmus csak a szentháromságos formájában felelhet meg a posztmodern által támasztott tartalmi és teológiai stílusbeli követelményeknek. A Szentháromság-Isten titka a kölcsönösség, amely szó talán képes kifejezni, hogy nem uniform azonosságról vagy egységről van szó, hanem végtelen, abszolút különbözőség (minthogy az Én, a Te és az Ő egymásra vissza nem vezethető, eredeti mozzanatok) összhangjáról73 - és az egyidejűség, hiszen éppen a különbözők egybeesése jelenti a harmóniát.74 Az egybeesés ugyanakkor törékeny egyensúlyt jelez: a viszonyulás dinamizmust feltételez, amely teret nyit egymás „meglépésének" is, de magában rejti az „egyensúlyvesztés" kockázatát is: „A szentháromságos közök törékeny valóságok, nem szubsztanciálisak, hanem viszonyok, kapcsolatok karakterizál- ják őket, amelyek jobban kifejezhetők elöljárószókkal és határozószókkal, mint főnevek által."75 Isten törékenységét, „gyengeségét", belső életében (is) megvalósuló kenózisát a XX. századi teológia több jelentős alakja megfogalmazta (Salmann S. WElLt, MOLTMANNt, BALTHASARt, BARTHot, PANNENBERGet és J. L. MARIONt említi), ezzel szemben a kenózis teremtésben betöltött szerepének, illetve ezáltal a teremtett valóságot megjelölő hatásának megértésére (szerinte) még nem történt komoly kísérlet; annál meggyőzőbbnek (és megrendítőnek) tűnik az őáltala felvázolt-felkínált értelmezés, amely megérdemli, hogy részletesebben idézzük. Eszerint az isteni élet belső kenózisának gyökere-lényege az, hogy Isten már önmagában is (az Atya a Fiúban) úgy mondja ki önmagát, hogy egyszersmind elrejtőzik ebben a „másikban"; a teremtésben ez a gesztus, dinamika, létmód folytatódik, radikalizálódik. A teremtésben megvalósuló kenózis (bizonyos értelemben) sokkal radikálisabb, mint akár a megtestesülésben megvalósuló: „Anonimmá válik a mindenütt jelenvalósága miatt, érthetetlenné amiatt, hogy minden az ő Igéjének visszhangja, tehetetlenné, mert a világ minden sejtje szellemmel és szeretettel terhes. A teremtés mint a Legszentebb kiszolgáltatása." Az eddigi értelmezések általában a szeretet túlcsordulásának a tettét látták a teremtésben (a „bonum est diffusivum sui" elve alapján) - „mégis, a teremtésnek nem minden útja magyarázható így. A végtelenből a végesbe tett lépés magában foglal egy (halálos?) ugrást is, maguknak az isteni motívumoknak az elhomályosulását, azoknak az elemeknek az eltolódását, amelyek Istenben tökéletes összhangban és szinkronban vannak. (...) a véges teremtésében az, ami Istenben egyidejű, szétterjed, időivé válik. Ezért teremteni azt jelenti: létrehozni az időt, a késedelmet, az elhúzódást, a szét-tolódást szó és a válasz, atyaság és fiúság között (...) emlékezet és jövő, értelem és szeretet között, önszeretet és eksztatikus, altruista szeretet között, szükségszerűség és kiválasztás között. (...) Ez az Isten választás tárgyává teszi magát, rejtőzködővé, többé nem felismerhetővé... (...) A világ egész változó, elbűvölő és visszataszító ambivalenciája erre a törékeny helyzetre épül (...), amelyet a kígyó, ez a zseniális első teológiaprofesszor, annyira 72 Salmann, E., Contro Severino, 276. 73 „...Az egység a megegyezés, a kölcsönösség erejében áll (össze)...", SALMANN, E., Contro Severino, 252. illetve lásd még 302-303. 74 Vö. SALMANN, E., Contro Severino, 253. 75 Salmann, E., Contro Severino, 261. illetve lásd még 231. 90
