Teológia - Hittudományi Folyóirat 39. (2005)
2005 / 1-2. szám - Gánóczi Sándor: Az ágostonos szeretetteológia méltatása és kritikája
én és egy te közös önzésévé. Ha azonban lényege az önajándékozás, akkor azt a kettőnek közösen kell megvalósítania, önmagán túllépve a harmadik felé. Ebben a történésben és csakis ebben „teljesedik be" a háromságban egy Isten.15 Ha jól értettem Szentviktori Richárd idevágó értekezését, egy alapvető szinten mindegyik isteni alany a „harmadik" a másik kettő számára. Mindegyik egyszerre együttszeretett és együttszerető alany. Tökéletes kölcsönösség határozza meg létezésüket. Richárd az ágostoni örökséget abban is kiegészíti, hogy a személy, persona fogalomról, amennyiben az analóg módon alkalmazható az Atyára, a Fiúra és a Szentlélekre, pontosabb meghatározást ad. A személy szerinte existentia a latin ex-sistere értelmében, amely annyit jelent, mint valamiből vagy valakiből kijönni, származni. Ámde a személy olyan módon „jön ki" valamiből vagy valakiből, ex aliquo, hogy sajátos és „átru- házhatatlan" létezést nyer. Az ember ezek szerint annyiban személy, amennyiben egyéni létét másoknak köszönheti. Szülőknek, akiktől származik, testvéreknek, társaknak, barátoknak, akikkel együtt él. Csak így lesz azzá, ami végül is nem azonos velük, amit az „átruházhatatlan sajátosság" fogalma fejez ki. A mástóllevés és az önmagában- levés kettőssége egyszerre jellemzi a személyt. Mármost: nyilvánvaló, hogy ezt a definíciót különösebb nehézség nélkül át lehet vinni analóg módon a Fiúra és a Szentlélekre, amennyiben ők az Atyától származnak. De hogyan illik rá magára az Atyára, akit a hagyomány eredet nélküli eredetnek nevez? Ágoston is tanította, hogy az Atya senkitől sem kapja létét, hogy teljes mértékben önmagától, ex sese az, ami. Kezdet nélküli kezdet, eredet nélküli eredet. Mármost szerintem Richárd személyfogalma forradalmi lehetőségeket hoz magával. Abban a pillanatban ugyanis, amelyben a Szentháromságot, például a kappadó- kiai egyházatyák nyomdokaiban haladva, a teljes kölcsönösség elve szerint értelmezzük, akkor lehet úgy okoskodnunk, hogy mind a három személy, beleértve az Atyát is, egymásnak köszönik személyi létüket. Hiszen az Újszövetség alapján az Atya éppúgy nem létezik a Fiú fiúsága, mint a Fiú az Atya atyasága nélkül. És a Szentlélek lé- lekléte épp úgy elengedhetetlen az Atya és a Fiú létéhez, mint az ő létéhez az Atya és a Fiú. Egy kis merészséggel mondhatjuk, hogy mint „személyek" egymástól származnak, az egymáshoz való viszony teszi őket azzá, amik. Sajnos Richárd nem fejti ki kielégítő mértékben személyfogalmának és a kölcsönösség elvének ezt a logikáját. Megmarad az ágostoni „atyaközpontúságnál" és a Szentlelket bizonyos mértékben ő is leértékeli. Csak két példát hozok fel. Az első elég bonyolult okoskodással próbálja bizonyítani, hogy a Lélek eltér az Atyától és a Fiútól abban, hogy már senkinek sem adja át az istenség teljességét. Azaz nem származik tőle negyedik isteni személy.16 A másik példa: a Lélek különbözik a másik két személytől, amennyiben az ő szeretete irányukban nem amor gratuitus, hanem amor debitus, tehát nem spontán, ingyenes, grátisz szeretet, hanem „köteles" szeretet.17 Kérdezem: Hogyan egyeztethető össze effajta megkülönböztetés a caritas elvével, amely Istennél egybeesik a gratia-val? És mit jelent gyakorlatilag a „kötelező" szeretet? Talán a szabadság korlátozását? De akkor hol marad a három isteni személy egyenlőségének dogmája? 15 Vö. uo. 111,18. 16 De Tritt. VI,Π. 17 De Trin. V,16. 17
