Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 1-2. szám - Thorday Attila: A bűnvallomás és vezeklés rendkívüli formái a középkorban
A gyóntató pap visszautasítása a gőg egy formája. Azt mondod: 'Jó dolog az Úrnak megváltani bűneimet' - ám még inkább jó, ha vallomásodnak emberi tanúja is van".9 A LAIKUSOK ELŐTT VÉGZETT BŰNVALLOMÁS Az Újszövetségből idézhető olyan szöveg is, amely sajátos bűnbánati gyakorlattal kecsegtet. A Jakab-levél 5,16-ban ezt olvassuk: „Valljátok meg egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy gyógyulást nyerjetek". A keresztény liturgia, különösen is a szentmise kezdete ezt a felhívást váltatja valóra. A II. sz. első feléből származó, a keresztény életvitelnek irányt adó Didaché így ír: „Az Úr napján gyűljetek egybe, miután megvallottátok egymásnak bűneiteket, törjétek meg a kenyeret és adjatok hálát az Istennek (XIV,1)".10 11 12 A szentmise mai liturgiájában is van egy olyan szövegváltozat, amely az egész közösséggel mondatja: „Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem..." A középkori liturgiában a Confiteor-t csak a pap és a diakónus imádkozta, azok is csendesen, míg a hívek közösségét a pap a prédikáció végeztével szólította fel, hogy kérjék Isten bocsánatát, majd egy olyan rítus következett, amely magában foglalta a keresztvetést, majd közösen végezték el az elégtételt a Misereatur és az Indulgentiam elimádkozásával. E közösségi bűnbánattartási formát számos egyházban gyakorolták (különösen Rómában és Itália több vidékén) a XVI. sz. végéig.11 A X. századból ránk maradt, Szent Ágostonnak tulajdonított, anonim levél az igaz és a hamis bűnbánatról így ír: „A bűnbánatnak olyan ereje van, hogy amennyiben nem található pap, a bűnös megválthatja bűneit egy világinak. Gyakran megtörténik ugyanis, hogy a pap nem érkezik meg oda és akkor, amikor a bűnös szégyenkezve megváltja bűneit. Még ha a laikusnak nincs is hatalma feloldozni a bűnöst, az, aki ebben az esetben társának vallja meg bűneit, az is kiérdemli bűneinek bocsánatát, mivel meg volt benne a vágy, hogy a paphoz forduljon. Hiszen a leprások is meggyógyultak már aközben, hogy a paphoz mentek, és még mielőtt megmutatták neki magukat (Lk 17,14). Ebből látszik, hogy Isten a szándékot tekinti, amikor a lehetőségek meggátolják, hogy a bűnbánó papot találjon. Az őszinte bűnbánó tehát elnyeri Isten irgalmát, még ha az nem is olyan nyilvánvaló, mint amikor elnyeri a pap jeloldozását"}2 A monasztikus hagyományból ismert gyakorlat, hogy a bűnbánó szerzetes egyik társához fordult, aki jó tanáccsal látta el, és imádkozott vele. A VIII. és IX. századi lelki mesterek, mint a Tiszteletreméltó Béda (720 k.) vagy Jónás, Orleans püspöke (825 k.) elfogadják, sőt ajánlják, hogy a súlyos bűnöket a papnak gyónják meg, hogy feloldo9 ALCUIN, 112. levél, in: PL 100,337-338. 10 Vö. Apostoli atyák, in: Ókeresztény írók, 3. kötet, Budapest 1983,100. 11 Vö. ROUILLARD, Ph.: Storia della penitenza dalle origini ai nostri giorni, Queriniana, Brescia 1999,55. 12 Idézi ROUILLARD, PH., Storia della penitenza, 154. 96
