Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 1-2. szám - Thorday Attila: A bűnvallomás és vezeklés rendkívüli formái a középkorban
A valóságban egy kompromisszumos megoldáshoz jutottak: a súlyos és köztudomású bűnök bocsánatáért nyilvános vezeklést, a súlyos de titokban maradt bűnökért titokban megszabott vezeklést kellett nyújtani. A két bűnbánati forma tehát egyszerre létezett, és egyik vagy másik alkalmazása nem a bűn súlyosságától, mint inkább a nyilvánvaló vagy titokban maradt voltától függött. A nyilvános vezekléshez való részleges visszatérésnek inkább társadalmi, mint vallási motívumai voltak. Nem arról van szó, hogy az egész keresztény közösség vegyen részt egy beteg tagjának gyógyításában, hanem, hogy a nyilvános szankciók által is védjék az egész társadalmat a veszélyt jelentő bűnöktől. Ráadásul, a nyilvános vezek- lés megújult formája megismételhető, vagyis az a keresztény, akit súlyos bűne miatt az egyházból kiközösítenek, majd visszavesznek, ám bűnébe visszaesik, az ismét kiközösítésben majd megbocsátásban részesülhet, akár többször is. Ezen a ponton a megszabott jóvátételek előre mozdították a nyilvános vezeklést. Az esetek nagy részében használt, hivatalos bűnbánati eljárás mellett olyanok is léteztek, melyeket különleges helyzetben levők gyakoroltak. Isten bocsánatát kérni és elnyerni, a különösen súlyos bűnökért engesztelési nyújtani ugyanis nem egyszer olyan rendkívüli kiengesztelődési formákban történt, amely a teológusok és lelkipásztorok körében ellenkezésre adtak okot. Ilyen a közvetlenül Istennek tett bűnvallás, vagy a laikusoknál végzett gyónás, illetve a szentévi zarándoklatokhoz kötődő vezek- lések. Közvetlenül Istennek tett gyónás Ki ne álmodozna arról, hogy a pap közvetítése nélkül közvetlenül vallja meg bűneit Istennek? A Miatyánk imádságban maga Krisztus hív arra, hogy bizalommal forduljunk a mennyei Atyához, kérve bűneink bocsánatát. Ott Isten bocsánata a mi megbo- csátási készségünkhöz kapcsolódik (amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek), és nincs szó komplikált egyházi gyakorlatról. Másrészt viszont apostolainak oldó-kötő hatalmat adott a bűnök bocsánatára. E két evangéliumi szakaszt a IX. században Maurus Rabanus a gyakorlat szempontjából úgy értelmezte, hogy a súlyos bűnök bocsánatához elengedhetetlen az egyházi közvetítés, a bocsánatos bűnökhöz pedig a Miatyánk elimádkozása. A keresztények nagy része azonban mindig - még a halálveszély esetén is - igényelte a pap közvetítő hatalmát, amely biztosította őket Isten bocsánata felől. Alkuin diakónus, Nagy Károly vallásügyi tanácsadója 790 körül így ír: „Tudomásomra jutott, hogy vidékükön a világiak nem akarnak papnál gyónni, holott jól tudjuk, hogy ők kapták Krisztus Urunktól a szent apostolok révén a az oldás-kötés hatalmát. De mit tud a pap feloldani, ha nem ismeri a bűnösök megkötözöttségeit? Az orvos sem tudja gyógyítani a betegséget, ha a beteg meg nem mutatja sebeit. Amint testünk betegségei az orvos gyógyítói kezeinek beavatkozását követeli, mennyivel inkább rászorul a lélek sebe, hogy a lélek orvosa gyógyítsa. Te ellenben csak Istennek akarod megvallani bűneidet, és nem adsz elégtételt Krisztus egyháza előtt, aki ellen vétkeztél?! Vajon Krisztus miért parancsolta a meggyógyított leprásoknak, hogy mutassák meg magukat a papoknak (Mt 8,4)? [...] 95
