Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 1-2. szám - Dolhai Lajos: A bűnbocsánat szentsége a szentségi üdvrendben
ben is kifejti álláspontját. Szerinte tulajdonképpen azt kellene megértenünk, hogy az Istennel való kiengesztelődés és a bűnbocsánat egy hosszú, lassan kibontakozó folyamat gyümölcse. Isten kegyelme: irgalmas szeretete úgy nyilvánul meg először, hogy a bűnös rádöbben bűnei súlyos következményeire, és vágyakozik a tisztulás után. Ennek következményeként a szentgyónásban kiengesztelődik Istennel. A gyónás szentségi kegyelme tökéletesíti a már bocsánatot nyert emberben a bűntől való tisztulás folyamatát, segíti őt a bűn elleni küzdelemben. Ha aztán megáldozik, a szentáldozás elmélyíti benne a bűntől való elszakadást, mert megszabadítja őt bocsánatos bűneitől is, amelyeket még nem bánt meg, vagy amelyeket megtérése után követett el. A bűnöktől való szabadulás és a lelki megújulás nem korlátozható a szentgyónás pillanataira. A két szentség egymásrautaltsága lényegükből, és a szentségi élet sajátos dinamizmusából is következik. Alszeghy szerint az Eucharisztia bűnbocsátó hatásáról szóló tanítástól nem félünk, ha megértjük azt, hogy „a folyamatos megtérés egyszerre több szentség kegyelmi ajándéka, anélkül, hogy bármelyik is feleslegessé válnék."69 Az új Ordo Poenitentiae szerint „a szentáldozás az Egyházzal és Istennel való kiengesztelődés csúcspontja" (OP, II. függelék, 33. p.), mert a bűnök bocsánatára kiontott vér misztériuma magában foglalja mindazt, amit a többi szentség jelez és tartalmaz részleges módon. Tehát a szentáldozásban megtörténő kiengesztelődésnek vannak előzményei. Az a Krisztus hív meg bennünket az eucharisztikus lakomára, aki szüntelen megtérésre és bűnbánatra szólít fel mindnyájunkat (Mk 1,15). Az állandó megtérés szándéka nélkül nem részesülhetünk az Eucharisztia kegyelmi hatásaiban. A szentáldozásban az a kiengesztelődés éri el csúcspontját, amely először a keresztségben történt meg velünk, majd pedig az egyéni bűnbánatban, a bűnbánati cselekedetekben, és különösképpen a bűnbánat szentségében ismételten megtörténik velünk. A kérdés megválaszolásával a legutóbbi időkben /. M. Tillard foglalkozott.70 Nemcsak történeti módszerrel válaszol a kérdésre, hanem dogmatikus jellegű választ is akar adni. A „votum eucharistiae" fogalmának módosított, életszerűbb változatának nevezhetnénk az ő érvelését.71 A gondolatmenet kiindulópontja az a meglátás, hogy az Eucharisztia az Egyház szentségi életének központja. Nemcsak a beavató szentségek, hanem minden más szentség felvétele lényegileg az eucharisztián való részvételre irányul (PO 5). Ebből a II. Vatikáni Zsinat által is hangsúlyozott alapelvből (vö. SC 7; 10) kiindulva mondhatjuk: A szentgyónás által nekünk ajándékozott kiengesztelődés tulajdonképpen elővéte- lezése az Eucharisztia szentségi kegyelmének, hiszen Krisztus áldozata által, a Szentlélek erejében és az Egyházban szabadít meg bűneinktől, ami megakadályozza az Istennel és felebarátainkkal való közösségünket. Az Eucharisztia pedig tökéletessé teszi azt az Istennel és keresztény testvéreinkkel létrejött kommuniót, amelyet már megtapasztaltunk és megünnepeltünk a bűnbánat szentségében, a bűn elleni küzdelem látható egyházi jele és eszköze által. Az Eucharisztia szentségi jelének megfelelően Isten jelenlétét és működését emeli ki, aki Krisztus húsvéti áldozata által, ami az Egyházban jelenvalóvá válik, megbocsát, megszabadít a bűntől és kiengesztel magával min69 ALSZEGHY Z., Jegyzetek az általános feláldozásról, in: Teológia 7 (1973/4) 199. 70 Vö. Veucharistie, purification, de l'Eglise pérégrinante, in: Nouvell-Revue Theologique 84 (1962) 449-475; Penitence et eucharistie, in: La maison-Dieu 90 (1967,2) 103-131. 71 Vö. Penitence et eucharistie, i. m. 126-129. 33
