Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 3-4. szám - KÖNYVSZEMLE - Rokay Zoltán: Könyvek Theodor W. Adorno 100. születésnapja alkalmából (1903. 09. 11.)
in Amorbach (293 old. fényképanyaggal); Wolfram Schütte, Adorno in Frankfurt (416 old. számos illusztrációval); Theodor W. Adorno levelei szüleinek (576 old. színes illusztrációrésszel); Th. W. Adorno és Max Horkheimer levelezése I. (1927-1937, 608 old.); „So müfite ich ein Engel und kein Autor sein" (akkor nem szerzőnek, hanem angyalnak kellene lennem. Adorno levelezése Peter Shurkamp-pal és Siegfrid Unseld-del. 650 old.); Adorno-Archiv: Adorno. Eine Bild- mongraphie. (312 számos, eddig publikálatlan képpel); valamint Adorno, Minima Moralia és Vorlesungen üher Negative Dia- lektik újrakiadása. A ViSCHER Verlagnal, Detlev Claussen Theodor W. Adorno. Ein Letztes Genie (478 old.), a müncheni Deutsche Verlagsans- taltnál pedig LORENZ JÁGER, Adorno. Eine politische Biographie c. monográfiája jelent meg (318 old.). Néhány nappal Adorno temetése után 30 fiatalabb tanítvány úgy nyilatkozott, hogy minél monumentálisabb a sírkő és dagályosabb a tisztelet, amelyet „nemet mondani tudó" sírjára gördítenek, annál biztosabb, hogy feszítőerejét egyszer s mindenkorra eltemessék. Nos, Stephan Müller-Dohm monográfiája már magában ilyen súlyos sírkőnek tekinthető (1032 old.!). A szerző hat évig dolgozott művén, s pusztán a jegyzetek 150 oldalt, a bibliográfia 40 oldalt tesz ki. Ami az életrajzi részt illeti, Dohm tartja magát Adorno nézetéhez, az egyént és az élet- körülményeket illetően, ugyanakkor nem akar és nem is tud a távolságtartás pátoszának kísértésébe esni (12 old.) - a szerző tisztában van vele, hogy a „dialektika" - szó nem hozza felszínre mindazokat a kincseket, amelyeket Adorno sokoldalú műve magában rejteget, ám szeretné a „kincskeresőket" kutatásra buzdítani, amely kutatásnál a látható örökséghez kell tartani magukat. Ennek legkézzelfoghatóbb momentuma az azonosságkényszer és a restriktív ész-kritika, amely a mikrológus irodalomkriükában, a zene- és irodalomelemzésben, valamint a tájékoztató eszközök kritikájában a legkézzelfoghatóbb (719 old.). Szem előtt kell tartani azt is, hogy Adorno éppen a szélsőségek által látja megvalósulni a közvetítést („Ver- mittlung" - 740 old.). Arra a kérdésre, hogyan lehetne Adorno „filozófiáját" továbbvezetni, ami korabeli kritikusok véleménye szerint azzal a veszéllyel fenyeget, hogy Adornonak a „gondolat hősévé" stilizálják, másrészt, aki saját rendszerének romjai között fogva maradt, mert nem tudta gondolatait az elnyomottak felszabadításának szolgálatában aktivizálni, s amely kérdéshez Dohm véleménye szerint még Herbert Marcure sem tudott érdemben hozzászólni, nos, erre a kérdésre Dohm válasza, hogy Habermas az, aki az Adorno-féle kritika megalapozásának felvetésével tovább gondolja Adorno filozófiáját (739). (N. B. Habermas már 1967-ben más utakon járt - ha nem is Adornótól, de az Adorno által ihletett egyetemistákétól eltérőkön -, amikor „baloldali fasizmust" vetett szemükre, ami az egyetemistákat felháborította. Vö. ... exis- tentiell stolperud durch die Welt... Der Musi- ker Frank Wolff im Gesprach mit Ruth Führer und Peter Noiler. In: Kritische Theorie und Kultur - Suhrkamp. Frankfurt, Main 1989, 85. old.) Detlev Claussen, legfontosabb feladatának tekinti monográfiájában, hogy az Adorno-mítoszok által behálózott gondolkodó alakját eredeti szövegek segítségével, hiteles valóságában mutassa be. Egyetért Max Horkheimerrel (!), akinek véleménye szerint Adorno az utolsó genie, noha az aktivisták elfordultak Ador- notól, s a művében megálmodott akadémiai világ a múlté. A nagy művek várathatnak magukra. Claussen Schütte Frank192
