Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 3-4. szám - Szuromi Szabolcs Anzelm: Megjegyzések a szentek és mártírok ereklyéinek tiszteletére vonatkozó egyházfegyelem történetéhez
Teológia 2004. 3-4. szám SZUROMI SZABOLCS ANZELM O.PRAEM. Megjegyzések a szentek és mártírok ereklyéinek tiszteletére vonatkozó egyházfegyelem történetéhez „Isten népe megszentelődésének elősegítésére az egyház a krisztushívők különleges és fiúi tiszteletébe ajánlja a boldogságos, mindenkor szűz Máriát, Isten Anyját, akit Krisztus minden ember édesanyjává tett; az egyház támogatja a többi szentek igaz és hiteles tiszteletét is, mert példájukon a krisztushívők épülnek és közbenjárásuk támogatást jelent számukra."1 Ezzel a kánonnal vezeti be a hatályos Egyházi Törvénykönyv a szentek, szentképek és ereklyék tiszteletére vonatkozó általános normák sorát. 1. Azokat a személyeket, akik az igaz Istenért áldozatokat vállaltak, és mellette a végsőkig kitartottak - még haláluk árán is - az egyházban kezdettől fogva nagy tisztelet övezte, amely kiterjedt az elhunyt személy földi maradványaira és sírjára is. Maguk az apostolok, hithirdetésük és mártírhaláluk, jelentett példát az ókeresztény egyház számára a krisztusi tanítás követésére, akiknek kultusza haláluk után rögtön elterjedt. Az első személy, aki Jézus tanításáért vértanúhalált szenvedett Szent István volt, akit éppen ezért „protomartir"-nak neveznek. A keresztényüldözések idején is nagyon sokan tartottak ki a végsőkig a krisztusi tanítás mellett, ami egyben a legtöbb esetben a mártírhalált is magába foglalta. Ezeket a hitvallókat, mint Krisztus társait a szenvedésben, közbenjárónak tekintették az örök üdvösségért. Ennek nyomán alakult ki a mártírok liturgikus kultusza, amely alapvetően a fellelhető vértanúakták elbeszéléseire épült. Az egyes egyházak összegyűjtötték azon mártírok listáját, akiknek haláláról a liturgiában megemlékeztek. A keresztényüldözések befejeződésével a mártírhalál mellett a hit hősies megvallásának és az aszkézis gyakorlóinak kultusza került előtérbe. A IV-V. századra a „szentség" fogalma már az Egyház tanítása melletti kitartást, az aszketikus életet és az Isten közeli imádságot jelentette (ennek nyomán kezdték el magát a szerzetesi életet a szentségre vezető útnak, a szerzeteseket pedig, mint Isten közelében élőket, szent életet élőkként értelmezni).1 2 * A korai egyházi rendelkezések tiltották az oltár alá való eltemetést, mivel ott Jézus Krisztus testének és vérének felajánlása folyik, ám a szentség hírében meghalt személyt a szentségének kihirdetése és földi maradványai1 Az Egyházi Törvénykönyv. A Codex luris Canonici hivatalos latin szövege magyar fordítással és magyarázattal, (Szerk. ford, és a magyarázatot írta ERDŐ P.), Budapest 2001.4 813.1186. kán. 2 SZUROMI Sz. A., Egyházi intézménytörténet (Bibliotheca Instituti Postgradualis luris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae 1/5), Budapest 2003. 72-75. 185
