Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 3-4. szám - Gárdonyi Máté: Az első itáliai szemináriumok jellegzetességei
Nem sokkal a Trienti Zsinat berekesztése után, 1565-ben jelentette meg Rómában - Carlo Borromeonak ajánlva - a Zsinat egyik spanyol résztvevője, Lérida későbbi püspöke, Miguel Tomás Taxaquet „Disputationes" című munkáját, amelyben többek között a szeminárium ideális beosztásával is foglalkozott. Abból indult ki, hogy az új intézménynek nem egyszerűen egyházi kollégiumként kell funkcionálnia, hanem két korábbi épülettípust, a nyilvános városi iskolát és a zárt kolostort kell egyesítenie. Elgondolása szerint akár régi épületet alakítanak át, akár újat építenek, mindenképpen figyelembe kell venni, hogy egyrészt a városból bejáró növendékek könnyen bejuthassanak az épületbe, másrészt biztosítani lehessen a papnevelésnek a zsinati határozatban igényelt elkülönítését. A prelátus javaslatának értelmében e két célt úgy lehetett együttesen megvalósítani, ha a ház földszintjén, a bejárathoz közel alakították ki a tágas és oktatásra alkalmas termeket, míg az emeleten helyezték el a kolostori életre emlékeztető 20-20 ágyas hálóhelységeket (dormitorium), ahol a prefektusok is együtt éltek a növendékekkel. Taxaquet azt is fontosnak tartotta, hogy a magasabb elöljárók is bent lakjanak az épületben, s hogy a fizető diákok és az ösztöndíjasok ugyanolyan elbánásban részesüljenek. Megemlítette még, hogy az épületet célszerű egy tágas udvar köré rendezni, amely alkalmat nyújt a növendékeknek a rekreációra. Mivel traktátusában más helységeket nem említett, feltételezhetően ezeket is a kolostorok mintájára képzelte el. Az első építész, aki kéziratban maradt „Discorso d'architettura" című munkájában a szeminárium témájával foglalkozott, a Carlo Borromeo szolgálatában álló Pellegrino Tibaldi volt. Őt elsősorban az a probléma érdekelte, hogy Milánó régi városszerkezetébe miként lehet beilleszteni az új eszményeknek megfelelő püspöki városrészt. A kihívás a funkcionalitáson túl mindenekelőtt a katolikus megújulás reprezentációs igényében és a reneszánsz, illetve barokk várostervezés követelményeiben jelentkezett, továbbá abban a törekvésben, hogy az egyházi épületegyüttest határozottan elkülönítsék a világi funkciójú házaktól. Ennek jegyében Tibaldi részben megvalósult terve építészetileg is egységbe kívánta szervezni a székesegyházat, a püspöki palotát, a kano- noki házat és a szemináriumot. Ami Tibaldinak a szemináriumra vonatkozó elképzelését illeti, azt egyrészt meghatározták az adottságok - az első papnevelő intézet céljára ugyanis az érsek 1566-ban a humiliátusok volt kolostorát adta át - másrészt a terv a funkciókat és az alapbeosztást tekintve lényegében megegyezett Taxaquet imént ismertetett modelljével. Tibaldi azonban egyéb helységeket is felsorolt, többek között az étkezőhelységet (refektórium, salone, cenacolo), a konyhát, a betegszobát (infirmaria, valetudinarium) és a növendékek büntetésére szolgáló házibörtönt (career). Fontosnak tartotta továbbá, hogy az intézményhez ne csak udvar, hanem tágas kert (viridium) is tartozzon. Az eddigieknél részletesebb előírásokat tartalmazott, hiszen már gyakorlati tapasztalatokra épült Milánó szentéletű püspökének a szeminárium számára írt szabályzata (Institutiones). A korábban ismertetett helységeken kívül a Borromeo-féle statútum említette még a refektórium mellett elhelyezkedő téli melegedőt (calefactorium), illetve a könyvtárat (bibliotheca), amit a bíboros azért tekintett nélkülözhetetlennek, mert a növendékek „a nép tudósai lesznek" (qui Doctores populorum futuri sunt). A közös hálóhelységet Borromeo nevelési szempontból igen fontosnak találta, olyannyira, hogy a kolostorok vizitációja alkalmával minden egyes esetben visszaállította azt a 145
