Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 3-4. szám - Dolhai Lajos: Összefüggések a szentségi üdvrendben
3. A GYÓGYULÁS SZENTSÉGEI A kegyelmi élet nem szünteti meg az élet természetes adottságait. A hitből fakadó keresztény élet mint minden élet természete szerint veszélyeztetett. Megmarad a kísértés és bűn lehetősége, biológiai oldalról pedig a betegség jelenthet állandó fenyegetettséget. Az apostol szerint ezt az életet „törékeny cserépedényben" (2Kor 4,7) hordozzuk. Az új, istengyermeki életet a bűn meggyöngítheti, sőt még meg is semmisítheti. A testi-lelki szenvedések, a betegség és a halál közelsége is megpróbálja hitünket. Az evangéliumokban Jézus Krisztus úgy jelenik meg, mint testünk és lelkünk orvosa: ő, aki a béna embernek megbocsátotta bűneit és visszaadta neki testi egészségét, azt akarta, hogy az ő Egyháza a Szentlélek erejében folytassa az ő gyógyító és üdvözítő művét saját tagjai között is. Ez a célja a gyógyulás két szentségének, melyek a bűnbocsánat szentsége és a betegek kenete. Ez a két szentség a láthatatlan gyógyulás látható jele. A II. Vatikáni Zsinat ismételten hangsúlyozza a gyógyulásnak a kiengesztelődés szentségén keresztül megvalósuló aspektusát. Az Ordo Poenitentiae bevezetésében a következőt olvassuk: a gyónó „elnyeri a betegségének megfelelő gyógyszert" (64. p.). Ugyanez a teológiai jellegű bevezető kijelenti: „Nem csak a kár különböző, és sokféle, amely a bűn következménye az egyén és a közösség életében, hanem a bűnbánat üdvös, gyógyító hatása is" (7. p.). A bűnös, megsértve Istenhez fűződő szeretetkapcsolatát, nemcsak Istennek okoz fájdalmat, hanem önmagának is. Legtöbbször nem csupán lelki sérüléseket szenved ettől, hanem pszichés, sőt néha testi zavarokat is, melyek szintén nem csupán a bűnös saját életére hatnak ki, hanem családja, plébániája életére is. Éppen ezekről a következményekről mondja az Egyház: ezek a „bűn sebei". Az Egyház a feloldozás szövegében is kifejezésre juttatja a gyógyulás minkét szempontjának, a bűn és az általa okozott seb gyógyulásának szükségességét: „Az Egyház szolgálata által bocsásson meg neked (Isten), és adja meg a békét". A megbocsátás, a szabadulás a bűntől, tehát az Isten fűződő kapcsolat gyógyítását szolgálja; a béke a bűn által okozott seb gyógyítására, vagyis az önmagunkhoz és másokhoz fűződő kapcsolatunk - és elég gyakran emlékezetünk - gyógyulására is szolgál. A betegek gyógyulása az Újszövetség egyik lényeges üzenete. Jézus nem tartja fenn magának az Atyától kapott hatalmat, hanem átruházza azt tanítványaira. Lk 10,9-ben így szól tanítványaihoz: „menjetek... gyógyítsátok meg a betegeket, s hirdessétek: közel van hozzátok az Isten országa!" Márk evangéliuma még általánosabban fogalmaz: „Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: ... ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak" (Mk 16,17). Jakab apostol levele (5,15kk) arról tanúskodik, hogy az Egyház megértve Jézus szándékát kezdettől fogva kiszolgáltatta a betegek szentségét, hogy ezáltal segítsen a betegeken. Sajnálatos módon évszázadokon keresztül a betegek szentsége utolsó kenet, vagyis a haldoklók szentsége lett. A II. Vatikáni Zsinat azon fáradozott, hogy újra világossá tegye ennek a szentségnek az eredeti értelmét. A megújított szertartás bevezetőjében ezt olvashatjuk: „Ez a szentség biztosítja a betegnek a Szentlélek kegyelmét, amely az egész embert segíti az üdvösségre" (6. p). Felszítja Istenbe vetett bizalmát, megerősíti a gonosz lélek kísértéseivel és a halálfélelemmel szemben, úgy, hogy bajait nemcsak elviselni képes erős lélekkel, hanem azokat le is küzdheti és így, ha ez lelkének üdvösségére válik, egészségét is visszaszerezheti (vö. 6. p.). Ez a szöveg a 130
