Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 1-2. szám - Thorday Attila: A bűnvallomás és vezeklés rendkívüli formái a középkorban
A SZENTÉV INTÉZMÉNYE A keresztény „szentév" fogalma a zsidó jubileumi év fogalmában gyökerezik, amiről a Leviták könyvében (25,8-55) olvashatunk. Az ötven évenként bekövetkező jubileumi év alkalmával azt ünnepeli Isten népe, hogy bocsánatot nyert minden bűnük. Ez azonban azt a kötelezettséget vonja magával, hogy ők is szabadítsák fel testvéreiket a szolgaságból, az elidegenített javakat szolgáltassák vissza eredeti tulajdonosuknak, sőt a földet se műveljék meg abban az évben, hogy a természet is visszanyerhesse erejét. Tehát az igazságtalanságból fakadó minden aránytalanság álljon helyre, s az élet kezdődjön elölről. A héber jőbél a szentév kezdetét meghirdető harsonáról kapta nevét. Az első szentévet nem a pápa vagy a papok hirdették meg, hanem 1300. január 1-jén maga a római nép özönlött a Szent Péter-bazilikába, hogy ott kezdje meg az új évszázadot. Elterjedt köztük az a meggyőződés, hogy bűneikre bocsánatot nyernek, ha ellátogatnak mind a négy nagy római bazilikába, s attól kezdve így is tesznek. Később fél-, majd negyedévszázadonként hirdették meg a jubileumi szentévet, amelynek megünnepléséhez a teljes búcsú elnyerése társult.15 Hogyan értékeljük ezen engesztelő zarándoklatokat? A hosszas földi vándorlás jól szimbolizálja és ösztönzi azt a lelki folyamatot, amit minden embernek meg kell tennie, ha Isten bocsánatának elnyerésére vágyik. A térbeli zarándoklat egyúttal időbeli dimenziót is hordoz, hiszen Isten bocsánata és az Egyház feloldozása az idő ritmusához kötődik: kerek évszázadokhoz vagy az Üdvözítő megtestesülésének kerek évfordulóihoz. E ciklusonként visszatérő szentévek a keresztényt egyénileg is figyelmeztetik esendőségére, sőt bűnösségére, s ebből következően a megtérés és az egyházi közösségbe újbóli integrálódás szükségességére.16 A bűnvallomás és az engesztelés az Egyház történelmében gyakorolt különféle, sokszor különös formái abból az állandó feszültségből fakadnak, ami szükségszerűen ki kell egészítse egymást, ti. az Istennel való kiengesztelődés egyéni és közösségi oldala. A IV. LATERÁNI ZSINAT HATÁSA Szent Ferenc és Szent Domonkos olyan lelki megújulást hoztak az egyházba, amelynek egyik sarokköve a rendszeres gyónás volt. A világban élő ún. harmadrendi tagjaiktól többek között azt is elvárták, hogy évenként háromszor végezzenek szentgyónást és szentáldozást, abban a tudatban, hogy az megtisztulásukat és lelki előrehaladásukat szolgálja. Hivatalos egyházi dokumentumok közül a IV. Lateráni Zsinat 21. konstitúciójában olvassuk az első tanújelét annak, hogy az évenkénti gyónás mindenki számára kötelező, mondván: 15 Vö. LECLER, J., Boniface Vili et lejubilé de 1300, in: Études 2 (1950) 145-157. 16 BOURDEAU, F.: La Route du pardon: pélerinage et réconciliation, Éd. Du Cerf, Paris 1982,51-83. 99
