Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 1-2. szám - Dolhai Lajos: Az Eucharisztia az évközi idő áldozás utáni könyörgéseiben
szóló gyümölcsöt hozzunk" (13. vas.), sőt az „örök élet záloga" (8. vas.). A legfontosabb szempont talán az, hogy a megdicsőült Krisztus az „ige és szentség mennyei kenyerével táplálja és élteti híveit" (23. vas.). Azért fontos az előbbi gondolat, mert a II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformjának egyik törekvése (SC 51) tükröződik benne, mely szerint az Egyház a liturgiában az ige és az Eucharisztia „asztala" által egyformán erősíteni és táplálni akarja övéit. Erre az igazságra figyelmeztet a szentmise egyik legújabb kánonja is: „Szent Fiad, Jézus, szeretetének asztalánál gyűjt egybe minket, magyarázza a Szentírást és megtöri a kenyeret, mint egykor az emmauszi tanítványoknak" (VII. kánon). A szentségek, így az Eucharisztia is a kegyelem és az üdvösség eszköze. Az Eucharisztia megváltásunknak (4. vas.) és megszabadulásunknak a szentsége (19. vas.). Éppen ezért valahányszor „bemutatjuk ezt az áldozatot", azért imádkozunk, hogy „növekedjék bennünk az üdvösségszerző kegyelem" (15. vas.). A szentségeket Krisztus azért rendelte, hogy segítségükkel eljussunk az üdvösségre (13. vas.), „hogy az örök dicsőségben társörökösei legyünk" a Fiúnak (26. vas.). Megvalljuk azt is, hogy e „mennyei szentség ereje" tesz alkalmassá bennünket, hogy elnyerjük Isten örök üdvösségre vonatkozó ígéreteit (31. vas). Áldozás után azért könyörgünk, „hogy amit áhítatos élekkel újra meg újra ünnepiünk, megváltásod kegyelméből biztosan el is érjük" (12. vas.). Más megfogalmazásban ugyanez a gondolat: „Istenünk, a tőled kapott szentségi eledel vétele üdvözítsen minket" (19. vas.). Mint minden szentségi jel, az Eucharisztia is nemcsak a jelenre, hanem az eljöven- dőre, az üdvösségre irányul, „...mert nem más ez, mint az Isten háza, és kapuja a meny- nynek" énekeljük a templomszentelési mise introitusában. Az Eucharisztia záloga, elővé- telezése annak az eljövendő dicsőségnek, amiben hiszünk és remélünk (7. vas.). Találóan fejezi ki ezt az igazságot a 12. vasárnap áldozás utáni könyörgése: „Kérjük irgalmadat, hogy amit áhítatos lélekkel újra meg újra ünnepiünk, megváltásod kegyelméből biztosan el is érjük". Az Eucharisztia ennek elérésében segít bennünket (17. vas.), arra tesz minket méltóvá (18. vas.). Azért imádkozunk, hogy a szentségi jel („színek") és a jel által jelzett valóság közötti egységet már a mostani életben is megtapasztaljuk, és főként azért, hogy ennek a valóságnak mindörökre részesei lehessünk: „Istenünk működjék hatékonyan bennünk a szentáldozás kegyelme, hogy amit most a szent színek alatt magunkhoz vettünk, azt a maga teljes valóságában is elnyerjük" (30. vas.). Ez a gondolat is összhangban van Jézus szavaival: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon" (Jn 6, 54). Az eszkatológikus szempont gyakran megjelenik az áldozás utáni könyörgésekben. Az egyik legszebb megfogalmazás szerint: „Kérjük irgalmasságodat, hogy amivel most földi életünkben táplálsz, ugyanazzal a mennyei eledellel tégy bennünket az örök élet részesévé" (8. vas). Azért imádkozunk az Atyához, hogy „akiket Fiad képére alakítottál a földön, dicsőségében is részesüljünk a mennyben" (20. vas.). Mindez teljesen összhangban van az elméleti teológiával, amely kijelenti, hogy a szentségek mint jelek, három irányba mutatnak. Minden szentség emlékeztető, rámutató és előremutató jel.62 Az utóbbi azt jelenti, hogy a szentáldozásban az Eucharisztiát mint az örök élet zálogát vesszük magunkhoz. Találóan fogalmazza meg ezt az igazságot az úrnapi vesperás nagy antifónája: „O szentséges lakoma, Krisztust vesszük rajta, felidézzük szenvedésének emlékét. Bensőnket kegyelem tölti el, s a jövendő dicsőség záloga nekünk adatik, alleluja." Olyan szempont ez, 62 latinul: signum rememortativum, signum demonstrativum, signum prognosticum. 24