Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 3-4. szám - Hegyi Márton: Mi a teológia?
leg réges-rég megszületett - előbb-utóbb az idei karácsony is be fog köszönteni mi több: már az eszkatonban (végidőben) élünk... Mire hát várakoznunk? Az atyák előbbi gondolatai azonban valami mást állítanak elénk. Ez a más megerősítést nyer egzisztenciális tapasztalatainkban; abban a dimenzióban, ahol maga a konkrét ember várakozóként él, s amelynek birodalmában a szóban forgó várakozás történik. Hiába a végérvényes történelmi és teológiai esemény, az ember várakozása mégis megmaradni látszik. Úgy tűnik, az ember eredendően várakozó lény. Mintha létmódunk volna e várakozás. Mi a magyarázata ennek a várakozólétnek? Nem lehet más, mint az, hogy az Isten, bár visszavonhatatlanul eljött közénk, valamiképp mégis távol van tőlünk. Távol van, mert (és amennyiben) érkezését még nem tudjuk teljesen befogadni. „A közelséget máskor két hely távközének lehető legcsekélyebb leméréseként értjük. Most azonban úgy jelenik meg a közelség létezése, hogy a közelit azáltal hozza közel, hogy távoltartja."5 Ebben a távoltartásban, a közelség hozzánk közel kerülésének visszatartódásában áll a közelség és az érkezés misztériuma. A közelgés nem kierőszakolható. A dolgok magunkhoz közelhozása, amely a hétköznapi életben megannyiszor a dolgokon való erőszaktételként jelentkezik, s így az uralás formáját ölti, megbicsaklik e törvényszerűségen, amely a lényegi dolgok alaptörvénye. Az érkezés kegyelemként adódik.6 Ám amíg az érkezés nem következik be, a várakozás magára hagyatott. Nem egyszerűen úgy van magára hagyva a várakozás, hogy közben tudja, van mire várakoznia, vagy mintha már ismerné azt, amire vár. Ez nem volna több, mint valami biztos megérkezés elhalasztódása, és az ezen elhalasztódás által teremtett köztes idő leteltének türelmetlen-sürgető siettetése. Ennek a dolgokon erőszakot tevő siettetésnek semmi köze a tulajdonképpeni várakozáshoz. Ami igazán várakozás, az nem tudja, mit vár. Sőt annak sincs tudatában, hogy ő egyáltalán valamit is „vár". Az Isteni ugyanis valóban rejtőzködik. Itt és most, az Isten távol van. E várakozás azonban nem „puszta várakozás", hanem egyúttal a legigazibb és legvalóságosabb tevékenység. E tett nélküli tevékenység gyümölcse - amely gyümölcsöt a várakozás önmagából képes hozni - saját léthelyzetének feltárulkozásában áll. Annak engedéséhez, hogy ez a feltárulkozás végbemenjen, elszánásra van szükség. Annak felismeréséhez és ama felismerés kimondásához, hogy nem vagyok elég tiszta önmagámban, így ahhoz sem, hogy az Isteni érkezését az érkezés méltóságához illő módon fogadni tudjam, bátorság kell. E bátorság küldésében gyökerező küldetés kimenetele ott dől el, hogy (amennyiben valóban így áll a dolog), engedem-e a maga teljes, mindent felforgató valójában érvényre jutni e tényállást, tudniillik a távoliét állapotának realitását. Ez az állapot a szónak bizonyos értelmében ateista léthelyzet. Természetesen nem (gyakorlati) istentelenségről, sem nem (teoretikus) istentagadásról van itt szó. Az „a-" fosztóképzőnek ismerjük egy harmadik jelentését is. Ebben az összetételben az ateizmus sajátos Isten nélküliséget jelent - az Isten távol van. Ez az a léthelyzet, amelyben a várakozás voltaképpen történik. 6 Vö. „Isten országa olyan, mint az az ember, aki magot vet a földbe. Utána, akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik, maga sem tudja hogyan..." (Mk4,26-28). 171
