Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 3-4. szám - Bolberitz Pál: Szabadság és felelősség
hogy az ember nem tudja elégséges módon megvalósítani egzisztenciáját. így a rossz és a bűn legyőzése önmagunk korlátlan megvalósítása a szabadságban. Napjaink globalizációs világszemlélete a gyakorlatban azt sugallja, hogy az ember java nem más, mint a fogyasztói árucikkek mértéktelen élvezete és a rossz (sőt a bűn) sem lehet más, mint ezen javak hiánya vagy megtagadása. E divatos nézetek hátterében az a tévedés húzódik meg etikai szempontból, hogy összetévesztik „az ember cselekedetét" „az emberi cselekedettel" mintegy azt sugallva, hogy bármit tesz „az ember" az jó (nincs áteredő bűn). A bűn nem az emberben van, hanem a környezetében (természeti vagy társadalmi- gazdasági-politikai-kulturális „környezet"). Változtasd meg a környezetet (ne önmagadat! - hirdetik...) és akkor majd minden jó lesz, megszűnik a bűn, a szenvedés, sőt még a halál is legyőzhető!? Ami pedig az „emberi cselekedetet" illeti, azt majd mindig a közvéleményt hatékonyan befolyásolni tudó csoportok a média segítségével „demokratikusan" (a többségi szavazatokat dezinformálással megszerezve) jogilag megfogalmazzák és mintegy az erkölcsöt helyettesítve azt a humanista erkölcsi élet-ideálnak fogják nevezni (addig és amennyiben e névtelen hatalmi érdekeknek ez megfelel). Nem kétséges, hogy a felsorolt nézetek sok rész-igazságot hordoznak, ám óvakodni kell ezek általánosításától. Úgy tűnik, hogy európai keresztény kultúránk öröksége hatol a legmélyebbre a rossz problémájának vizsgálatában. A különféle irányzatok is érzékelik, hogy az emberrel „valami nincs rendjén". A rossz és a bűn (ennek következményeként a szenvedés és a halál (nem „természetes"). Az egész emberi kultúra nem más, mint „sóhajtás" egy elveszett „arany kor" után, amit a biblia paradicsomi állapotnak nevez. Kétségtelen, hogy a rossznak számos külső oka van, ami ellen küzdeni kell. Ki kell úgymond „javítani" a természetet, amit a bűnös emberi önzés megrontott (és megront). Ám ez nem menti fel az embert az egyéni erkölcsi felelősség súlya alól. Bizonyos, hogy test-lélek összetettségünk történelmi örökségünk, környezeti hatások, neveltetésünk (vagy annak hiánya) számos mentő körülménnyel tehermentesítheti lelkiismeretünket, s ezért úgymond emberi gyengeségből is követhetünk el bűnöket. De az is igaz, hogy a gonoszság „mélységei" ott szunnyadnak az emberben és ezt az „ordító oroszlánt" féken kell tartani, ha emberi méltóság szerinti életet kívánunk élni. Ha engedünk a „mélység" „hatalmasságainak" (melyek mindig közvetítésen keresztül érintenek meg minket), akkor örök halálba taszító bűnbe fordulhat életünk (vö. halálos bűn). (A bűn forrása nem „kívül", hanem „belül" van. Nem kívülről, hanem belülről kell legyőzni a bűnt. A kereszténység reményt nyújtó jó híre (,,euangelion"-ja), hogy eme erkölcsi törekvésünkben nem vagyunk egyedül, mert az isteni kegyelem „szárnyakat ad" a vele együttműködő szabad akaratnak. Elsősorban nem másoktól kell várnunk az erkölcsi megújulást, hanem önmagunknak kell erkölcsileg megújulnunk. Az erkölcsi tökéletességre való törekvésben áll az etikai tökéletesség. Irodalom: ARISZTOTELÉSZ, Nikomakhoszi ethika, Magyar Helikon, 1971. Aquinói Szent Tamás szemelvényekben (Schütz Antal), Szent István Társulat, 1943. BOLBERITZ PÁL - GÁL FERENC, Aquinói Szent Tamás filozófiája és teológiája, Ecclesia, Budapest, 1987. BOLBERITZ PÁL, Isten, ember, vallás, Ecclesia, Budapest, 1981. TURAY ALFRÉD - NYÍRI TAMÁS - BOLBERITZ PÁL, A filozófia, Szent István Társulat, Budapest, 1981. ARNOLD GEHLEN, Az ember, Gondolat, Budapest, 1976. 141
