Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 3-4. szám - Bolberitz Pál: Szabadság és felelősség
közösségre (államra, társadalomra) míg az egyéni felelősség túlhangsúlyozása megfeledkezik arról, hogy az ember közösségi lény, tehát felelős nem csupán önmagáért, hanem a rábízottakért is. A felelősség mind kollektivista mind individualista szemlélete megfeledkezik az emberi természet maradandó tulajdonságáról, nevezetesen arról, hogy az ember egyszerre személyes (individuális) és közösségi (kollektív) lény. Minél kevésbé erkölcsileg nagykorú egy ember annál inkább igyekszik (mindkét esetben) „a hibát másban keresni", illetve a felelősséget másra áthárítani. Az erkölcsileg felelőtlen ember - ha már nem tudja más emberre vagy emberekre átruházni a felelősséget - akkor testi-biológiai ösztön determinációkra vagy a körülmények feltételezett kényszerítő hatására hivatkozik és még az egyértelmű tények bizonyító erejét sem hajlandó elfogadni, ha személyes felelősséget kell vállalnia. Am a lelkiismeret szava elől senki sem térhet ki, ami - még a gyermeknél is - akárhányszor egyértelműen jelzi az erkölcsi felelősséget. A szabadság létezésének tagadói, épp akkor, amikor a felelősségről igyekeznek szabadulni, mintegy közvetve bizonyítják annak létét. A felelősség embertársainkkal való szolidaritásunk forrása. Mivel az ember társas lény, kikerülhetetlenül kapcsolatban van embertársaival és az összetartozás élményét már a családban (vagy a család utáni vágyban) megtapasztalja. Az önző ember, aki csak magával foglalkozik, hajlamos arra, hogy a másik embert pusztán eszköznek tekintse céljai eléréséhez. Az ilyen ember csak önmagáért vállal felelősséget (de ez is sokszor látszat) és a másik ügye nem érdekli. Aki viszont szabad felelősséggel képes felelni tetteiért, az a másik ügyét is (főleg nehéz helyzetekben) hordozza és így alakul ki benne az együttérzés és összetartás tulajdonsága. Az ember életének aligha lehet szebb erkölcsi célja, mint a másokért való élet, hiszen „aki szereti életét elveszíti azt, aki viszont elveszíti életét, megtalálja azt". AZ ERKÖLCSISÉG KÉRDÉSE Az erkölcsiség (moralitás) kérdése fölveti a jó és rossz, illetve az erkölcsi rendben az erény és a bűn problematikáját, továbbá azt a témát, hogy milyen szempontokat kell figyelembe venni az erkölcsi cselekedet értékminősítése során? A jó - önmagában nézve - amint erről már szó esett, valamiféle léttöbblet, érték, pozitív életminőség, ami mint cél vonzást gyakorol törekvőképességeinkre (vágy, kívánság, akarat). Erkölcsi értelemben jó a szabad emberi tett megfelelése az erkölcsi normával (mércével), ami külső (vagy belső) felhívás, sőt egyetemesen kötelező erővel tudatosul bennünk. Ezt a normát az etikai irányzatok általában erkölcsi törvénynek nevezik. Az előbbiekből logikusan következik, hogy a rossz nem más, mint a jó hiánya, amit az erkölcsi rendben bűnnek nevezünk. Mivel az ember (akarva-akaratlan) tökéletességre törekszik, de ugyanakkor „kettős törvényt" érez magában („akarom a jót és teszem a rosszat") a jó mint cél és a cselekedet mint megvalósulás között folytonos feszültséget érez. Továbbá a bennünk működő alacsonyabb rendű képességek - sajátos tárgyuknak megfelelően - akárhányszor olyan (önmagában tán értékes és jó) célt tüntetnek fel az értelem előtt jónak, amik általában vagy egy konkrét helyzetben elhomályosítják tudatunkban a hozzánk méltó legfőbb jót és a végső és elveszíthetetlen (transzcendens) jó helyett a tökéletlenebb jót (vagyis a rosszat) tüntetik fel úgy, mintha az a legfőbb és tökéletes jó lenne. Ha viszont az ember nem az emberi méltóságá132
