Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 3-4. szám - Bolberitz Pál: Szabadság és felelősség
Teológia 2002. 3-4. szám BOLBERITZ PÁL Szabadság és felelősség ^ Az etika megalapozása a keresztény értékrend tükrében Az ember testből és lélekből áll. Ennél a hagyományos megfogalmazásnál jobbat aligha lehet kitalálni. Lehet azt mondani, hogy az ember „csak test" és még a lélektani jelenségeket is mindenestül vissza lehet vezetni az agyfunkciók anyagi hordozóira. Azt is lehet mondani, hogy az ember „csak lélek", de ennek viszont lépten-nyomon ellentmond az ember érzékelő tapasztalása. Az emberben a test és lélek nem függetlenül, „párhuzamosan" létezik és működik, hanem elválaszthatatlan egységet képeznek működésükben, de önmagukban nézve mégis önállóan vannak, mint anyag és szellem. További nehézséget jelent, hogy az anyagot és a szellemet - úgy mint ilyet - nagyon nehéz meghatározni. Ám működésük természetéből mégis vissza tudunk következtetni önmagukban vett lényegükre. Az anyag olyan valóság, ami összetettségében nyilvánul meg, a szellem pedig egységben és „egy "-szerűségben funkcionál. Ezért az anyag a mérhetőség, míg a szellem a számlálhatóság és mérhetőség lehetőségi feltételeként létezik, amint az „egy" feltétele a „sok"-nak. Amint az anyagnak fizikailag megismerhető tulajdonságai és képességei vannak úgy a szellemnek is vannak tulajdonságai, amelyek a szellemi működés során tárulnak föl. Amikor az ember megismer - jóllehet az érzékei, a fantáziája és az agya működik - mégis azt mondjuk, hogy szellemi tevékenységet végez, hiszen nem „az agyam gondolkodik, hanem én gondolkodom az agyammal". Az agy, mint anyagi hordozó, nem létesítő oka a gondolatnak, hanem szükségszerű „eszköz"-oka a szellemi képességnek, amit értelemnek nevezünk. A gondolkodás során az - s épp ez tesz bennünket emberré - tudatosul bennünk, hogy gondolkodunk, „észnél vagyunk", s ezt öntudatnak nevezzük. Ugyanakkor arra is rádöbbenünk, hogy itt és most ezzel a tárggyal (vagy témával) kapcsolatban nem más, hanem sajátosan „én" gondolkodom, s ezt a felismerést „én-tudat"- nak mondjuk. Az „én", mint minden és mindenki mástól megkülönböztető mozzanat, a „személy". Az ember tehát tudatos szellemi természetű, személyes lény, akinek szelleme működése során az anyagi testhez van kötve. S mivel az anyag (test) és szellem(lélek) működése során nem csupán kölcsönös feltételezettségi viszonyban vannak egymással, hanem lépten-nyomon megtapasztaljuk, hogy lényegüket illetően mások, ezért az „ember tragédiája", hogy más törvényt érez lelkében és mást testében, s e két törvény akárhányszor egymás ellen tusakodik. Különösen az erkölcsi cselekvés összefüggésében tapasztaljuk ezt meg. Érezzük, hogy nem mindig engedhetünk a test ösztönös kívánságainak, hanem a test vágyait, törekvéseit meg kell fegyelmeznünk, ha emberhez méltó életet akarunk élni. Sőt mi 127
