Teológia - Hittudományi Folyóirat 35. (2001)

2001 / 1-2. szám - Dolhai Lajos: Az Eucharisztia és a bűnbocsánat szentsége

me: irgalmas szeretete úgy nyilvánul meg először, hogy a bűnös rádöbben bűnei súlyos következményeire, és vágyakozik a tisztulás után. A szentgyónásban kiengesztelődik Istennel. A megszentelő kegyelem növeli a már bocsánatot nyert emberben a bűntől va­ló tisztulás folyamatát, segíti őt a bűn elleni küzdelemben. Ha aztán megáldozik, a szentáldozás elmélyíti benne a bűntől való elszakadást, mert megszabadítja őt bocsána­tos bűneitől is, amelyeket még nem bánt meg, vagy amelyeket megtérése után követett el, és így egyre csökkenti benne a halálos bűnbe való visszatérés veszélyét. A bűnöktől való szabadulás és a lelki megújulás nem korlátozható a szentgyónás pillanataira. A két szentség összetartozásának tehát nemcsak történeti magyarázata van, e szentségek egy­másrautaltsága lényegükből, és a szentségi élet sajátos dinamizmusából is következik. „A folyamatos megtérés egyszerre több szentség kegyelmi ajándéka anélkül, hogy bár­melyik is feleslegessé válnék."46 Az új Ordo Poenitentiae szerint „A szentáldozás az Egyházzal és Istennel való kien- gesztelődés csúcspontja" (OR II. Függelék, 33. p.), mert a bűnök bocsánatára kiontott vér misztériuma magában foglalja mindazt, amit a többi szentség jelez és tartalmaz részleges módon. Tehát a szentáldozásban megtörténő kiengesztelődésnek vannak előzményei. Az a Krisztus hív meg bennünket az eucharisztikus lakomára, aki szünte­len megtérésre és bűnbánatra szólít fel mindnyájunkat (Mk 1,15). Az állandó megtérés szándéka nélkül nem részesülhetünk az Eucharisztia kegyelmi hatásaiban. A szentáldo­zásban az a kiengesztelődés éri el csúcspontját, amely először a keresztségben történt meg velünk, majd pedig az egyéni bűnbánatban, a bűnbánati cselekedetekben, és külö­nösképpen a bűnbánat szentségében ismételten megtörténik. Sőt, az előzmények nél­kül nem járulhatunk a kiengesztelődés legtökéletesebb jeléhez: a szentáldozáshoz. A szentáldozás pedig a gyónás után folytatja, és teljessé teszi a megbocsátást és az Isten­nel való kiengesztelődésünket. A kérdés megválaszolásával a legutóbbi időkben /. M. Tillard foglalkozott.47 Nemcsak történeti módszerrel válaszol a kérdésre, hanem dogmatikus jellegű választ is akar ad­ni. A „votum eucharistiae" fogalmának módosított, életszerűbb változatának nevezhetnénk az o meglátását.48 A gondolatmenet kiindulópontja az a meglátás, hogy az Eucharisztia az egyház szentségi életének központja. Nemcsak a beavató szentségek, hanem minden más szentség felvétele lényegileg az Eucharisztián való részvételre irányul (PO 5). Ebből a II. Vatikáni Zsinat által is hangsúlyozott alapelvből (vö. SC 7; 10) kiindulva beszélhetünk az ún. votum eucharistiae-ről a bűnbánat szentsége és az EUCHARISZTIA viszonylatá­ban. Vagyis nemcsak pszichológiai, hanem ontológiai kapcsolat is létezik a két szentség hatásai között, mégpedig kétféle értelemben: A szentgyónás által nekünk ajándékozott kiengesztelődés tulajdonképpen elővételezése az Eucharisztia szentségi kegyelmének, hi­szen Krisztus áldozata által, a Szentlélek erejében és az Egyházban szabadit meg bűne­inktől, ami megakadályozza az Istennel és felebarátainkkal való közösségünket. Az Eucharisztia pedig tökéletessé teszi azt az Istennel és keresztény testvéreinkkel létrejött kommuniót, amelyet már megtapasztaltunk és megünnepeltünk a bűnbánat szentségé­46 ALSZEGHY Z., Jegyzetek az általános feláldozásról, in Teológia 7 (1973/4) 199. 47 Vö.: L'eucharistie, purification, de l'Eglise pérégrinante, in Nouvell-Revue Theologique 84 (1962) 449- 475; Pénitence et eucharistie, in: La maison-Dieu 90 (1967,2) 103-131. 48 Vö.: Pénitence et euchariste, i. m. 126-1129. 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom